Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-01-03 / 1. szám

juk. — Világos nak mondjuk a fordítást, ha az eredetiben előadott gondolatoknak a fordítási nyelvben oly kifejezést adtunk, hogy ez épen oly érthető, átlátszó, mint amaz; csinosnak pedig ha a fordítás épen oly tisztán ragaszkodik nyelve törvényeihez, sajátos fordulatihoz, szójárásaihoz, mint amaz a magáéihoz. Ki rendeltetésének mind e három tekintetben megfelelő fordítást akar eszközölni, annak azonkívül, hogy eredetije nyelvét és a fordítási nyelvet egyformán jól kell tudnia, még ama szellem minden oldalú ismeretével is kell birnia, melynek eredetije létét köszönhette; vissza kell az embernek magát amaz élet közepébe képzelnie, a melyből a fordítandó mü folyt és a betűkön keresztül az iró lelkében olvasnia, mely azokból szól. Csak ily eljárás utján sikerülhet a fordítandó mü szellemének hü felfogása, melynek nyomán létesítendő dolgozatunknak az eredetinek szellemében való conceptióját eszközölhetjük. Most jő még a feldolgozás, s ehhez saját nyelvünk művészi kezelése s alakító tehetség nem kisebb mértékben kívántatik, mint akármely eredeti munkához. Ki egy müfestményt másol, annak az ecsetet csak oly ügyesen kell forgatnia, mint ki eredetit fest, kinek agyában megszülemlett a müeszme s csak is az inventio az, mi az eredetit a másolatnak fölibe teszi; de másrészről az inventio csak a körvonalozást adja, tökéletes művet a sikerült kivitel. S ha hűség, világosság és csín oly fordítási tulajdonok, melyeket akármely remekmű fordítójától méltán követelünk, mennyire jogosult akkor e követelés a bibliatolmácsolásnál, mely míg egyfelől tartalma szerint legszentebb érzelmünknek, a hitnek kútfeje, másfelől az a rendeltetése, hogy alakjával is hasson, melegítsen, építsen. De hogy mily nehézségekkel jár épen a bibliát ugy áttenni, hogy a fordítás a nevezett tulajdonokkal birjon, könnyű elképzelni, ha elgondoljuk, mily kevéssé alkalmasak a modern fordulatokhoz szoktatott, mesterséges szerkezetű irodalmi nyelvek általában arra, hogy az emberiség gyermekkorának kezdetleges alkatú hímezetlen beszédét sajátos egyszerű szépségében visszaadják. A biblia eredetijének minden egyes müvében a stil minden kezdetlegessége mellett egyik vagy másik szépség uralkodó, egyik vagy másik tulajdon, sajátabban, fényesebben van kifejezve, mi az egyes müveken végig ömölvén mindegyiknek sajátságos jelleget kölcsönöz. Vannak utolérhetetlen szépségű darabok, melyek a tartalom magasztossága mellett a kifejezés rendkívüli egyszerűsége, mondhatnám gyermetegsége által tűnnek ki; másoknál a kifejezés keleti fénypompája tündöklik s a szavak mérarányos lejtése gyönyörködteti a fület; ismét másokat a nyelvezet tömöttsége, jelentős rövidsége teszi hathatósokká. Az irály mind e változásait más nyelvben híven visszatükröztetni bizonyára nem könnyű feladat s csak olyantól remélhető, ki a mellett, hogy a biblia nyelveit tökéletesen érti annak szellemi légkörében él és minden bibliai iró lelkületébe magát bele tudja képzelni: saját nyelvét pedig mesterileg forgatni és idegen rámára is ugy birja vonni, hogy nemzeties zamatja akkor is megmaradjon. Megvoltak-e a fejtegetett kellékek Károlyi Gáspárban, mint bibliafordítóban ? birt-e elegendő ismeretével a bibliai nyelvek és amaz őskor szellemének ? mennyire tudta a zsibbadásából akkor éledező nyelvünket az idegen tartalomhoz művészien idomítani,? ezek azon kérdések, melyekre felelni mostani feladatunk. Hogy Károlyi Gáspár héberül jól nem tudott és hogy az ó szövetség fordítását leginkább másodrendű, latin kútfők után eszközölte, ez minden kétségén felül áll. De ha a héber nyelv betűjét kellőn nem értette, még kevésbbé volt meg benne a biblia lélekteljes szólamának szépségét átérző izlés, az ó világ szellemébe behatoló költői lélek, s azért fordítása rendszerint vagy nem fejezi ki elég helyesen az eredetit, vagy egészen el is véti azt, vagy annak hangjából, színezetéből ejti ki a müvet. Lássunk néhány példát, Károlyi fordításának Gen. 4, 23, 24 ezekei olvassuk: „Akkor monda Lamech az ő feleségeinek : 0 Ada és Silla, halljátok meg az én szómat az ti füleiteket adjátok az én beszédemnek Lamechnek feleségei. Bizony, ha valamely erős férfiútól sebet vennék is vagy valamely vastag ifjútól kéket, megölném azt még is~ Ha Kainért hétképen áll az Isten bosszút, az Lamechért hetvenhétszerte inkább." Feledjük most el kisség, hogy fordítást olvastunk, ne tekintsük különösen azt, hogy épen bibliai hely fordítása fekszik előttünk, mi Ítéletünket szívünk jóvoltából könnyen megvesztegethetné, ízlésünket részrehajlóvá' tenné ; hanem nézzünk e beszédnek elfogulatlanul szemébe. Tehát Lamech szól az Ö feleségeinek, hogy ,,adják füleiket az ő beszédének." Mi ez? A német igen is mondja : Jemanden eín Ohr leihen, de hogy magyar ember valaha igy beszélt volna : adjad füleidet (nem is füledet) az én beszédemnek, azt már kötve hiszem; ám, de hagyján, ezt még elértettük, hogy annyi akar lenni, mint: „figyeljetek rám!" s mi az a mire Lamech a nők figyelmét oly ünnepélyesen felhíja ? „Hogy ha erős férfitól —szól —sebet vennék is vagy valamely vastag ifjútól kéket, mégis megölném." Nem tudom más ember, hogy van e beszéddel, de éD reám oly benyomást tesz, mintha csak vak eset söperte volna halomra a szókat, oly minden értelem nélkülieknek tűnnek azok fel előttem. De föltéve, hogy megértettük már az egyes mondatrészeket, tudjuk, hogy „ha valamely vastag ifjútól kéket vennék," annyi mint: ha valamely vastag ifjú kékre verne," ugyan micsoda logika szerinti beszéd ez : ha valaki megsebzene is, kékre verne is, még is megölném! Hogy illik ide az a „még is"? Asztán meg a „vastag" jelző, mi nyomatékot akar itt adni? — Ugy látszik, sejtette a fordító, hogy beszédét megérteni nehéz lesz s azért a szélire ezt a magyarázatot jegyzette oda : „Lamech kevélykedik az ő erejével az ő felesége előtt." Ugyan furcsa neme a hetvenkedésnek! Hát ha még megmondjuk, hogy mind e furcsa beszédek a levegőből vannak kapva, hogy azoknak az eredeti-