Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-10-23 / 43. szám

ket már mint befejezett szent irati gyűjtemény részeit ismerték, és azokat kánoni tekintélylyel felruházott müveknek tekintették volna. A mi az evangéliumokat illeti, ismert kűtforrásaink nyomán meglehetős biztossággal hasonlót állíthatni. Hogy a Krisztus tudományának hirdetése a Jézus személye és életéről szóló tudósítások előadása nélkül nem eshetett meg, magától értetik. De ilynemű nyilvános előadások, ugylátszik, nem annyira az apostolok dolga volt, mint inkább az e célra különösön hivatott evangélistáké, kik az uj szövetségi iratokban széltire (1. Efez. 4, 11. Apóst. csel. 21, 8. 2 Tim. 4, 5.) az apostoloktól inegkülömböztetve említetnek, és alkalmasint mint tanultabb emberek az igehirdetéssel voltak megbízva.*) Ezen evangélisták az Ur személyét és életét illető tudomásaikat természetesen az apostoloktól, mint az Úr közvetlen tanítványaitól nyerték, és kiki a mit hallott saját felfogása és módja szerint adta tovább. A gyülekezetek szaporodtával az evangélisták oly gyülekezetekkel, hol személyesen meg nem jelenhettek, Jézus élete és tudományáról való előadásaikat írásban közölték, és a szerint a mint abbeli tudomásaikat Mátétól, Jánostól vagy más apostoltól nyerték volt, Írásukat is Máté v. János szerintinek (xara Marftaiov, lo)awrjV~) címezték. Ily ütőn számos olynemü irat keletkezhetett, a mint hogy a régi írók nyomán valami 50-féIe evangelium nevezhető. S miután az ama korbeli egyházi atyák a jelenleg érvényben lévő evangéliumon kivül sok más evangéliumot idéznek : világos, hogy közérvényü megállapodás e tekintetben még nem történt volt. Papias, ki a második század második fele elején vértanúi halált szenvedett és Xoytojv xupcaxcov e^Tjy^aig (az Úr beszédinek magyarázatja) cimü munkát irt, ennek bevezetésében Eusebíus idézete szerint (egyházt. 3, 39) elmondja, honnan merítette az Úrról szóló tudósításait, s többek közt ezt írja : „nem véltem könyvek olvasásából annyi hasznot vonhatni, mint még fenmaradt emberek élő szavából." Ez megfoghatlan nyilatkozat volna különösön egyházi atyánál, ha akkor, t. i. a második század első felében léteztek volna már az egyház által szentekül elismert könyvek az Úr életéről. Idők folytával azonban több rendbeli okok működtek össze, hogy az egyház az apostoli kornak irott maradványai és Jézus életéről és tudományáról keringő előadásokra nézve ellenőrködő eljárást kövessen. A gnosticismusnak mind inkább növekedő elterjedése és számtalan apokryphus szerzemények, melyekkel a tévhitüek tanjaikat *) Eusebius egyháztörténelmében (3, 24) az apostolokat e tekintetben igy jellemzi: „Krisztus urunk dicső és valójában isteni es {a\vj&<o$ deorcpensis) apostolai, noha életük legtisztább, lelkük minden erénynyel ékeskedő volt, a beszédre nézve míveletlenek voltak (í^íű»rsüovres), s azért támaszkodva az Üdvözítőtől nekik adatott isteni és csodatevő erőre, mesterük tanait művészileg előadni sem nem tudták, sem nem kívánták." támogatni iparkodtak, mind érezhetőbbé tették a szükséget, hogy az egyházi hagyományra és az ó-szövetségre támaszkodó közhitüek, a Krisztus életét és tudományát illető hiteles, jó kútfőkből merített müveket állítsanak egybe és szentesítsenek. Másfelől oly nagy volt bizalmuk a közhitüeknek az élöszóbeli nyilvános előadásokhoz, melyeket épen nyilvánosságoknál fogva meg nem vesztegethetöknek tartottak, hogy élő hitüket tárgyazó ily iratgyűjtemény szerkesztésével épen nem siettek, s e tekintetben magokat a haereticusoklól megelöztetni engedték, kik hamisított tudományoknak az ö nézetükhöz alkalmazott apostoli iratokban támaszt szerezni iparkodtak. Igy történt, hogy 140 körül Kr. u. M a rcion egy úgynevezett suayysXcov %pcozou s Pálnak 10. leveléből álló gyűjteményt szerkesztett össze, melyet első uj-szövetségi kanonnak mondottak, holott Marcion maga bevallja, hogy az eredeti szöveget sok helyt változtatta, miből látni való, hogy az általa összegyűjtött müveknek isteni tekintélyt tulajdonítani nem akar. A gnosticusoknak a hagyományos iránytól eltérő működése és terjedése a közhitüekel összetartásra és a hagyományos tannak eredethü írások általi szilárdabb megalapítására buzdíthatta; azonban az egyházi atyák a dogmatizáló gnosticusok ellenében inkább speculativ fegyverekkel küzdöttek (1. Heiszler: Egyházt. kézikönyv 46. §.) és az apostoli iratok közérvényre és az ó-szévetségi iratokkal egy színvonalra emelése, ugylátszik, még eszükbe sem jutott. Igaz ugyan, hogy a második század második fele körül a közhitü egyház kebelében is kezdenek apostoli iratokra hivatkozni és különösen evangéliumokat idézni, mint Justin vértanú (-J- 166 Kr. u.), Athenagoras (-(-180) ésTeophilus (-j- 180); azonban mindezek amaz iratokról csak mint elszórva létezőkről tesznek említést és nem mint közönségesen elismert szent gyűjtemény részeiről ; e mellett más, most a kanonban nem lévő evangéliumokból való idézetekkel is találkozunk náluk. Nevezetesen Justin, a vértanú apológiájában először említi, hogy a vasárnapi gyülekezésekben a próféták iratait vagy anopvr)poveupara zoiv (nzoozoXtúV ,,az apostolok emlékezetességeitu

olvassák ; de nehéz megmondani mik voltak tulajdonképen ez emlékezetességek, evangeliumok-e vagy taniratok és kinek evangéliumait vagy taniratait foglalták magokban mert noha irataiban a synopticus evangéliumoknak majd egész foglalatját adja, ezt oly sajátságosan teszi, hogy DeWette pontos utánlátása szerint a majdnem számláihatatlan idézetek közt mindössze négy van olyan, mely a mi evangéliumainkkal egészen és szó szerint találkozik ; ellenben számos beszéd és tény hozatik fel, mely a mi evangéliumainkban nincs, söt a mi evangeliomainkkal ellenkezésben is van. E sajátságos tüneménynek kimagyarázására vagy azt kell felvennünk, hogy kanonunkban nem létező evangéliumból merített vagy Gieselerrel azt kell hinnünk, hogy akkor még a Jézus életére vonatkozó szóbeli hagyomány javában virágzott s abból vette Justin sajátságos adatait. CFolyt. köv.)