Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-09-25 / 39. szám

Még érdekesebb másodszor az említett okoskodás folytatása. Révész Imre mondja szórói-szóra: „Én arról meg vagyok győződve, hogy ha bármely hu hon polgár lelkében meg van gyöződve azon alaptörvényeknek helyes és igaz voltárol, a melyeken a haza boldogsága, szabadsága és békessége nyugszik, s ha Ösmer egy olyan embert, ki azon alaptörvényeket feldúlni akarja s e célból izgatott mind másutt, mind épen az ő hazájában: ngy vélem, hogy ennek letartóztatását és számadásra vonatását kívánni fogná. Ilyen volt Kálvin helyzete." A t. c. olvasót kérem, tekintsen vissza a mult évi lengyel zendülésre s kisértse-meg Révész Imrének fenebb híven idézett politikai elveit és meggyőződését (ut ipse dicit) alkalmazva azon gyászos eseményekre, a legyőzöttek sorsát és a győzök eljárását a debreceni tudós pap meggyőződésének szempontjából itélni-meg, s ha aztán ezen Ítéletét az európai diplomatia nézeteivel, nem kevésbé az európai közvéleménynyel, mint az a sajtóban nyilvánult, ugy szintén az emberiség törvényével s a mai civilisatio igényeivel sajnos ellentétben, söt összeütközésben látná, vigasztalja magát, mert a debreceni nagy hazafi meggyőződése szerint — Kálvin helyzete kívánta Servet letartóztatását és számadásra vonatását; annál fogva az orosz alaptörvények h elyes éz igaz voltáról meggyőződött, s a törvényes kormányhoz hü lengyelek kötelességszerüleg cselekedtek, ha a mondott alaptörvényeket feldúlni akaró hazafitársaikat, — engedelmet kérek — lázadókat ne talán a büntető igazság kezébe adták, valamint a hasonló meggyőződésben volt Berg és Muravieff helyesen és jogosan tették, midőn a törvény szigorának a tudva lévő módon alkalmazásával, az orosz birodalom alaptörvényeit feldúló merényletet a lázadók vérében elfojtották. Nem akarom, nem is tartom szükségesnek ez okoskodást tovább füani, s a fenforgó kérdésből önként folyó eszmék bővebb fejtegetését a t. c. olvasóra bizom. Csupán Révész Imrének a tudomány iránti hűtlenség! bűnét, s ennek következéséül nemcsak a tudománynyal, de ön-magával, saját elveivel, söt keble jobb, nemesebb meggyőződésével sajnos ellenmondásba keveredését akarom még röviden érinteni, ki voltaképen azt sem tudja, mit akar, mit beszél. Révész Imre Calvin mentésében, mint ezt e lap 26-d. számában is emiitettem, az ügy tudományos oldalára kiváló súlyt fektet, a reformátornak Servet elleni fellépését inkább „tudománybeli derék vádolásnak" telunté s hosszú antikritikájában is, Calvinnak s a többi papoknak a Servetet elitélö törvényszék üléseiben jelenlétéről (31. sz. 988.) azt mondja, azzal kívánja menteni, hogy mint „tudománybeli vitázok voltak Servet ellenében." E szerint Révész, mint már ezt ezelőtt is mondottam a tudományt teszi, ugy szólva, felelőssé Servet elitéltetéseért, Calvin apológiájában a fÖ érdemet abban találja, hogy Servetet a tudomány fegyverével sujtotta-le. Szánakozásra méltó, hius^g-szülte tévedés. Ez Calvin — és Révész Imrének is — fö tévedése, a tudománynak ily móddal profanálása, a tudományban keresni a védelmét oly botlásnak, mitől a tudománynak kellett volna a nagy reformátort óvni. Ha igaz „mit bölcs Salamon mond hogy : ,,a tudomány világosság:" nem szabad ebből meritni a s e t é t s é g tetteinek igazolását, s Calvin eljárása még azért is sajnosabb színben tünik-fel, mert ö keresztyén tudós theologus volt, ki jól ismerte a keresztyénség legfőbb törvényét s Krisztus parancsát, s meggyőződve lehetett, miszerint a bűnös asszony megkövezletését nem engedő Idvezitö, a mint a felbőszült sokaságot figyelmeztette, hogy az vessen rá előbb követ, ki magát bűntelennek érzi, bizonyosan nem helyeselte volna Servetnek vallásos véleményért máglyára hurcoltatását. Hogy Calvin az övétől eltérő vallásos meggyőződés ellen mint vádló fellépett, tehát az eretnekséget tüntetésre méltónak hitte, s abban a tudományra támaszkodott, — én legalább ezt tartom Calvin legnagyobb bűnének. Épen azért nevetséges söt gyerekes kifogás, — mint Révész I. teszi — Calvin ártatlanságát azzal indokolni,, hogy ö a Servet halálát nem kívánta, vagy R. szavaival: „a per folyamán, halálos büntetésre nem is gondolt" s az itéletmondáson jelen nem volt: ö, ki a büntető bírák eljárását, s Servet, mint eretnek bűnének felderítését tudománya és ékesszólása egész hatalmával gyámolította; annálfogva, midőn Révész írja: (e lap 31. sz. 986. 1.) hogy ö „Servet kivégeztetését nemcsak nem helyesli, de söt egyenesen kárhoztatandónak" tartja, — azonban azt a „genfi positiv viszonyok szempontjából" véli helyesebben megitélhetönek, s ezek mellett mégis Calvint egészen ártatlannak vallja, (1. e lap 25. sz. 790. 1. stb.) mind ezekkel csak azt tünteti-ki, hogy maga antikritikájában két úton jár, nem tudja, mit beszél, s igy szánandó következetlenség tömkelegébe bonyolodik. Révész I. végre e lap két számában (36 és 37) foglalkozik az én „egyházalkotmányi nézeteimmel" s azokat a Calvin ügyben bőven alkalmazott jézsuitai dialecticájával kívánja cáfolni. Bár igen kedvező alkalom nyílnék itt is előttem Révész Imrének „hamisnevü tudományát" kellő világba helyezni, de miután az természetesen az autonomia kérdéBe feletti, jelenleg épen nem korszerű vitatkozás terére vezetne, arról magamat szándékosan távol tartom. Ugy is a mit én e részben a kalvinista confessiok és symbolumokból a fenforgó ügyre nézve a 16-d. századot illetőleg elmondottam, azt Révész Imre meg nem cáfolta, azon korban a hit és egyházi tin tisztaságát kívánták megóvni, a kérdésnek mai politikai oldala, az egyház és állam közötti viszonynak, e szempontból fejtegetése, akkor napi renden épen nem volt. Ne hidje azt Révész I. hogy ezen eszme, t. i. a napjainkban oly élénken vitatott egyházi autonomia kérdése, jelesen a protestáns egyház és az államhatalom közötti viszony s ebből folyó „jus supremae inspectionis" oly könnyen megoldható problémák volnának. Az 1859-beIi protestáns pátens felett Magyarországon a nézetek épen ugy megosztva valának, mint a folyó évben a jogakademiákra nézve legfelsőbb helyen elrendelt államvizsgát illetőleg történt, a miben egy református egyházkerület liagy sérelmet látott, midőn más egyházkerületek a tudomány és iskola érdekében történt azon legfelsőbb intézvénybe megnyugodtak, s bizonyosan az által sem a protestantismus elveit meg nem tagadták, sem az egyház autonomiája ellen nem vétettek. De legyen ennyi e már ugy is unalmassá vált polémiában elég. Bocsásson-meg nekem Révész I. ha én, mint a ki ötet személyesen nern ismerem, azt, hogy ö Debrecenben és a districtusban a legtudósabb ember, nem tudtam, bátor valék hasonlíthatatlan remek munkáját bírálni. E merészség részemről többé soha sem fog történni. Szívesen elismerem, hogy ö a magyar irodalom legnagyobb hőse, valóságos „lumen ecclesiae et civitatis;" azonban egyszer mindenkorra mégis szabadságot veszek magamnak megjegyezni: óriási ^tudománya és bölcseségének van egy hiánya, mit kipótolni, s maga érdemeit azzal tetézni, nem lesz szükségfeletti fáradság, t. i. ha megtanulja a bölcseségben mértéket tartani, a mit Tacitus is felette nehéznek mond, midőn ipát Agricolát épen azért különösen megdicséri: „retinuit, quod est difficillimum, ex sapientia modum." Segitse az Úr Isten Révész Imrét tudományának ez öregbítésére, melynek bibliai kifejezése: „a nagy bölcseségben nagy bolondság van." Buda, sept. 17-én 1864. Szilágyi Ferenc. Fest, 1864. Nyomatott Engel és Mandellonál, (Egyetem-utca 2. ez.)