Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-08-28 / 35. szám

TÖRTÉNELMI TÁJÉKOZÁS KÁLVIN ÉS A KÁLVINIZMUS ÜGYÉBEN. ; (Folytatás.) 9. Szememre veti Sz. F. úr, miszerint említem ugyan, hogy Servet Ptoloraaeus földrajzi müvét lefordította, de elhallgatom hogy Kálvin ezen müböl minő sajátszerű vádat olvasott ki Servet ellen. De Barni úr e hiányt kipótolja. „Kálvin t. i. mint bünt vetette szemére Servetnek, hogy Ptolomaeus földrajzában, a szent föld mint kopár tartomány említtetik, holott Mózes annak termékenységét dicsér i." „Ez, mondá Kálvin, egy istentagadó nyilatkozat. De én csak lefordítottam, feleié Servet. Miért írtad alá másnak munkáját kérdé tőle Kálvin" stb. Ismét sajnálatomat kell kifejeznem a felett, hogy Sz. F. úr tőlem valótlanságok hirdetését kivánja. A kérdéses ügy veleje épen nem ugy áll, mint azt Sz. F. úr előadja. Valótlanság az, hogy Servet Ptolomaeus müvét lefordította volna, s épen ezért én sem mondám ezt, hanem csak azt, hogy ama mü megjelent tőle. Servet maga mondja a könyv címében, miszerint Pirkheimer latin fordítását adja ki, jegyzetekkel stb. E szerint valótlanság, sőt képtelenség az is, miszerint Servet ezt felelte volna: de én csak lefordítottam. Anynyival nagyobb valótlanság és képtelenség ez. mert a vád, nem is Ptolomaeus szövegének valamely pontjára, hanem egy oly külön jegyzetbeli pontra vonatkozik, mely eredetileg latinul vala fogalmazva, s mely a könyvben ugy szerepelt, mint egyenesen Servettől származott. — A Kálvin ezen pontra alapított vádjának vagy ellenvetésének veleje sem az vala a mit Sz. F. úr gondol; hanem ez: Servet azt hirdeti, miszerint Mózes igazságtalanul, valótlanul, puszta hányavetiségből, vagyis öntudatos hazugságból dicséri a szent földet. Ez volt, mondom a Kálvin vádjának veleje. A kérdés lényege tehát a szent irás hitele és inspiratioja körül forgott, annyival is inkább, mert, mint jól tudjuk, a mózesi könyvekben a szent föld termékenységének dicsérete, uemcsak mint Mózes saját egyéni véleménye, hanem mint magának az Istennek közvetlen Ígérete és nyilatkozata is fordul elő. Elképzelheti már most a tisztelt olvasó, bogy akármely hívő, s épen Kálvin előtt is mily boszszantó lehetett az, ha valaki a szentírás egy ily pontjára azt mondá, hogy abban igazságtalanság, puszta hányavetiség, — Servet szerint: ,,injuria,jactantia p u r a" van. Servetnél azonban az ily eljárás a legszentebb dolgok körül is mindennapi volt. O nem átalkodott pl. ily kifejezésekkel is élni: Deum esse asinum. stb. Ezért borzad még a törvényszéki végitélet is idézni az i) irtóztató eszméit és kifejezéseit. Annyival bosszantóbb volt pedig Kálvin előtt ama pont, mert abban a szentírás hitele némely ujabb utazók s kereskedők tudósítása által céloztatik megdöntetni. Mire megjegyzette Kálvin, hogy ha jelenleg a szent föld műveletlen, puszla s terméketlen is, vájjon következik-e, hogy ilyen volt Mózes korában is ? Servet először azzal mentette magát, hogy nem ö irta ama pontot. Kálvin erre azt jegyzette ^meg, hogy e szerint nyilvános impostor, ha más gondolatát, megjegyzését, mint megáét szerepelteti. Mind magáévá tette Servet ama pont tartalmát* azt állítván, hogy igaszág van abban; tagadta azonban a vád alapos voltát annyiban, a mennyiben nemcsak Mózes irt a szent földről. Kálvin vitatta, hogy a pont, senkire nem vonatkozhatik inkább mint Mózesre, s Servetet legyőzte ; a ki mindemellett utoljára is ezt mondá; „nincs abban semmi gonosz." Ezért mondja Kálvin ezen vita előadásának végén: „ubi ita convicta tenebantur impietas, obscoenus canis tantum os perfricuit et dixit uno verbo : nihil esse illic mali." 10. Azt is hibául róvja nekem fel Sz. F. úr, miszerint nem hoztam fel hogy Kálvin, a Servet ügyében a helv. egyházak megkérdezését ellenzette, nemcsak, hanem a genfi tanács emberi lépését — a megkérdezést Kálvin őrültségnek nevez i,". Megint sajnálnom kell, hogy Sz. F. úr oly dolgok hirdetését kívánja tőlem, melyeket igazoknak nem tarthattam. Kálvin ugyanis ama müvében, melyet a közokmányokra támaszkodónak mond, s melyet vele együtt aláirtak a genfi lelkipásztorok, az egész világ előtt azt nyilvánítja, hogy midőn Servet nyilvános tanvitát kívánt, ezt ö, t. i. Kálvin, a legnagyobb őrömmel fogadta s késznek nyilatkozott a templomban, az egész nép jelenlétében vitázni Servettel ; ,-nihil mihi fore gratius, quam si in templo et toto populo audiente bis ceptaretur." M idön pedig Servet, más egyházak ítéletére hivatkozott, Kálvin ezen feltételt is örömmel fogadta. „Deinde, quuin ille provocaret ad alias ecclesias : libenter a me haec quoque conditio snspecta fait." A már idézett amsterdami kiadásban az 523-ik lapon. De mire alapítsa tehát Sz. F. úr ama rettenetes vádat Kálvin ellen ? Kalvinnak egy 1553. september 7-én kelt s évtizedek óta ösmert levelére, melyet Bullingerhez intézett, s melyben irja, hogy ő ellenzette azon alkalmatlanságot mit a genfiek a zürichieknek az ügy oda terjesztése által okoznak. Nobis quidem reclamantibus (nem „reluctantibuo") facessunt nobis Ellenzette mint látszik annyiban is, mert ugy gondolta, hogy ez, a genfieknek ő iránta s a többi lelkészek iránti bizalmatlanságát mutatja. Igy ir Kálvin september 7-én s az ügy csak két hét múlva terjesztetett a testvéregyházak elibe s hogy Kálvin e két hét alatt minden ellenzéssel felhagyott s Servet és a genfiek szándékába örömmel belegyezett azt fenntebbi világos és határozott nyi-