Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-06-12 / 24. szám

landia, s részint Franciaország dicső fővárosává tette. Szívesen meglehet e tündöklő, s őtet túl-élö érdemeiért a Servet-áldozatot neki bocsátni! Buda, május 31-én 1864. Szilágyi Ferenc. APOLOGETIKAI TANULMÁNYOK. (Folytatás.) A humanitás akár tudományos akár gyakorlati értelemben véve nem egyébb, mint az emberiség örök eszméjének, a valódi emberiségnek, öntényleges létünkben megvalósítása ; önmagunkban s a közéletben, az elmélet és gyakorlat körében kifejtése és érvényre emelése mindannak a mi magasabb értelemben vett emberi, vagyis az emberben isteni. Ugyanaz választja el a szabad, tudatos embert az öntudatlan, s szabadtalan állattól, vagyis ugyanaz teszi valódi emberré, a mi Isten fiává emeli, s Istenével viszont egyesíti. És az Istennel eredeti, lényeges (ouata) egységének, s vele való viszont egyesülésnek, egy szóval az istenfiuságnak épen a keresztyénségben jött az ember világos tudatára, ebben lön az kijelentve. A mai gondolkodás által proclamált, s egész mélyében, teljes tartalmi gazdagságában felfogott humanitás, — és a keresztyénség között semmi lényeges tartalmi különbség sincs, s nem lehet; legfölebb annyi különbséget tehetünk közöttük, hogy a humanitás a keresztyénség gyakorlati keresztülvitele, az emberiség életében és kifejlődésében érvényesítése. És hogy lehető, sőt tényleg tapasztalható is az, hogy a keresztyén vallásosság tartalmát képező ugyanazon igazságok, magának a keresztyénségnek látszatos elfelejtésével csupán a humanitásban helyeztetnek, és hogy midőn korunk művelődése gyakran a keresztyénség látszatos mellőzésével csak a humanitásra törekszik is, voltaképen ugyanazon eszményi célra siet; ez csak azt tanúsítja, hogy a keresztyénségben oly igazán, és hüven van kijelölve az emberi nem rendeltetése, hogy az jól felismert emberiségének kifejtésében, a keresztyénséget valósítja, mint viszont a keresztyénségben csak ön rendeltetését éri el. És épen a keresztyénség és igaz humanitás e tartalmi egysége biztosítja a keresztyénségnek az emberi polgárisodásban való elavulhatlan maradandóságát. Azonban bármily előnye legyen is sok tekintetben annak, hogy korunk szellemi művelődése oly túlerösen a világéletre irányul, és bár azon úgynevezett realismusa által, a melynélfogva minden világfelettiröl vagy természetfelettitől mintegy elfordulva a világban és az életben keresi föl, és közvetlenül abban helyezi az eszményit, az igazat, — bár mondom azáltal, hogy az örök, eredetileg vallásigazságok is a prosai élet körébe vonatnak le, maga az élet emelkedik, nemesül; de másfelől az igazság, maga a szellem, elveszti eszményi tisztaságát, s a köznapiság salakja annyira hozzá tapad, annyira elburkolja, hogy ugy a mint az élet külvalóságában feltűnik, alig ismerünk reá eredeti mivoltára. Ez oka, hogy bár korunkban a közműveltség iránya tagadhatlanul keresztyénszerübb mint a mult időkben, és az élet benleges mozgató erőiben keresztyén elvekre ismerünk; de egész korunk és műveltségünk mégis oly prosai, oly köznapi, hogy a mélyebben érző tisztultabb lelkek, elégületlenül fordulnak el a nyüzsgő üzletvilágtól. A szellem benső kielégülését, üdvét, csak azon körben élvezheti, a hol az élet ellentétes harcaiból megszabadulva örök lényével, eredeti eszméjével benső egységben, örök szeretetben él, a hol egész világa ez egységben, e szeretetben van concentrálva. A szellem teremtő lényegével való ime harmóniáját, a lélek békéjét, részben a költészetben, s egész teljességében csak a vallásos hit világában éri el. A szellem teljességének azaz örök valódisága, az a végetlen eredeti egysége, a mely egy gyűpontban ragyog a benső-vallásos hit világában; a külvalóság prosája által ugy szétszóratik az egymáson keresztül gázoló viszonyokban s az élet milliárd ellentétes harcaiban, mint a nap fénye a háborgó tenger hullámaiban, — csak itt ott csillámlik vissza egy-egy töredék fénysugár. — A külvalóság épen mert külső, mindig szét esett, töredékes, szellemünket az élet mintegy szétszaggatja, s ezért sohasem találhatjuk fel, sem a világban, sem öntényleges mivoltunkban teljes megnyugvásunkat. — Ez oka, hogy az ember önmivoltát is teljesen csak Istentudatában ismeri meg, és önrendeltetését az igaz humanitást is csak tudatos, Istennel együttélésében, hozzá emelkedésében, érheti el. A szellem örök realitásában helyzeit vallásos hit ad az élet küzdelmeihez tartalmat, táplálékot és erőt. De ha korunk haladási iránya a keresztyén humanitas, a mi — meggyőződésem szerint — csak a vallásos életben egészülhet ki, váljon mikép van tehát mégis, hogy haladó művelődésünkben és tudományunkban mindennap űj meg űj csatározásokat látunk a tényleges keresztyénség, hol egy hol más tantételei ellenében? honnét van az, hogy társadalmunknak épen műveltebb, kiválóán gondolkodó osztályában találkozunk legtöbb kétkedésre és ellenmondásra nem csupán a positiv egyházi dogmák hanem általában a vallásos eszmék iránt ? E tünemények oka — nézetem szerint — egyfelől gondolkodásunk kifejlődésének a természetében rejlik; és másfelöl a közemberi művelődésnek, a világtörténet haladásának a természetében — és közelebbről korunk viszonyaiban, észjárásának és törekvéseinek irányában keresendő. Mint minden vallás hívőinek közösségében létesül, ugy a keresztyén vallás is a sok századok történeteiben kiképződött egyházban létezik tényleg. A keresztyén társadalom egyes benszülött tagjának nem lassú önmunkásságával kell vallásos életét egy bizonyos alakzatban megalkotnia , hanem a vallásigazságoknak, az egész vallásos életnek kifejlett, organisalt rendszerét maga előtt készen találja az egyházban, a melyben ép ugy bele születik mint a családba. A megkeresztelés által már csecsemő korában az egyházi szellemi közösség tagjául kebeleztetik be, valamint a megszületés által a családi közösség tagjává lesz. A legmélyebb vallás eszméket az élet legmagasabb igazságait,