Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-05-01 / 18. szám

keblét hevítő szent vágyat is rövid idő alatt fölismervén : a készülődő tagositási alkalmat egyháza jövőjének biztonságba helyzése végett , — mintegy missióját követve — kizsákmányolni legközelebbi feladatául tűzte ki. — Töretlen ösvényen, s nem régóta megszokott égalj alatt megindulnia, nem tartozhatott a könnyű feladatok közzé: de megindult mégis azon jó remény fejében, hogy ha z ö rgetend, megnyittatik, s ha kérend, megadatik. El-kezdett zörgetni, most maga, majd a gondnoki hivatallal egyesülten — a mint az idő órái engedték — mindig az összes elöljáróság nevében, a helység volt — földesuraságainál, s néhány helyben nem lakó közbirtokosnál, kik közöl egy sem tagja a reform, hitfelekezetnek, arra kérve szerény bizalommal őket, hogy a küszöbön álló tagosítás alkalmával ne hagyják ki nagylelkű számításukból az iskolaügyet, s a helybeli reform. iskola javára is kiadandó ajándékfölddel emeljenek nevöknek a nevelésügy oltárán halhalhn emlékoszlopot. — Majd, hogy valamikép útjában ne lenne a már tönebb említett egyházmegyei bizotlmány iránt tett intézkedés, felhatalmazást kért az esperesi hivataltól egy kissé szabadabb mozoghatásra. Mire azt nyerte hivatalos válaszul, hogy „tartsa szoros kötelességének magát az egyházm. kormányrendelethez szabni— mégis kivételes esetre, ha t. i." vagy az egyezkedési határnapról későn értesülve, nem lehelne erről tudósitni a választmányi tagokat, vagy, ha tudósíttatnának is, valamely közbejövő akadály miatt a megjelenésben meggátoltatnának," felhatalmaztatott arra, hogy „a helybeli elöljárósággal oda működjék, hogy az illető földbirtok közel és jó minőségben adassék ki." — Ezzel ugyan nem lehetett volna messzire elhagyni a régi kerékvágást, mert az egyházi javak szaporításáról szó sem volt benne, s mintegy rendreutasitásul tekinlethetett: de arra mégis csakugyan használható lelt, nyitva hagyott kettős rése mellett, hogy, ha a lelkész valamely tagositási okmányt, mint esperességi meghatalmazott, aláír, érvénytelennek ne ítéltessék. — Azonban mindenünnen, a hova a lelkész bezörgetett, az igéret biztató szavai hangoztak vissza válaszul, — csak egy későbbre föntartott zörgetése hangzott el örökre viszhangtalanul — sírba ütközött I Ekkor már aztán, hogy az idegen, még is kedvező, igéretszavak beváltása arcpirító szemrehányás titkos kíséretében, ne érhesse véletlenül az egyház tagjait, időszerűnek látta a lelkész, az egyházmegyei bizottmány befolyása nélkül (mert ennyire az egyházm. kormányrendeletre utaló esperesi fölhatalmazvány sem terjeszkedett ki) ezekhez fordulni, hogy miután az említett zörgetések az előttök tudva levő helyeken az ő nevökben tétettek, kik magok is nagyobb s kisebb mértékben földbirtokosak, ők se vonuljanak hidegen hátra, s ne kívánják, csak külre támaszkodva, benn mit sem mozdítva, biztositni egyházi s iskolai állásukat, hanem annak állandó gyarapítása végett magok is hozzanak áldozatot tulajdonokból. E kockáztatott figyeltetés az elöljáróság gyűlésében tétetett, s darab időre „conticuere omnes" — lön néma csend; — de, nem azért, mintha egyben sem volt volna közölök jó és nemes akarat: hanem azért, mert mindenik a másik szájából várta az első szót. — S csakugyan, nem sokáig váratva, emelkedett egy nagy fontosságú szózat, mely legjobbnak vélte, ha minden egyházi és iskolai közterhek, melyek most az egyháztagok vállaikon feküsznek, • jelen tágositási alkalommal ezek tulajdonából kiadandó földalapitványnyal váltatnának meg. — Az Isten angyala nem szólhatott volna, nézetem szerint, célszérübben; s ki nem mondott volna rá szívesen „a m e n"-t, ha a kivitel is oly könnyen sikerülhele, mint a vélemény egyszerű kimondása: de, rövid futólagos számítás azonnal kiderítette, hogy e célhoz képest minden szabályozott úrbéri telekből legalább 2 hold lett volna kiadandó; a mi pedig egy tekintetre is meglábolhatlan mélységnek látszott, melyen a jelen földsovár anyagi korban keresztül hatolni nem lehet. Szűkebb térre kelle tehát szorítkozni,— gondosabban kelle mérlegelni: quid valeant humeri ? quid ferre recusent ? — Minthogy legalkalmatlanabb teher — köztudomásunk szerint — az egyháztagok vállain a tanítói kosztadás (coquia) és közmunka: ezek mikénti örök megválthatásának szüksége vetődött fel égető kérdésül; úgy azonban, hogy ezek mellett az iskolai alap növelhetése se menjen feledékenységbe. — A megkisérlett számítás ismét minden úrbéri telekre egy holdnyi adománynyal utalt: de ebben az elöljáróság mégis megállapodott oly határozott szándokkal, hogy a kérdést végeldöntés végett az egyházi összes közönség elébe fogja vinni. Az ellenkezésre kész népelemet ismerő óvatosság azt tanácsolta, hogy e közönség elébe vitel tekintélyes egyházmegyei küldöttség jelenlétében tétessék. Ugy történt. Megjelent az egyházközség közgyűlésében egyházmegyei küldöltségkép maga az elnökség, s szíveket és veséket megmozgató szavát fölemelve erélyesen hatni kivánt a népakarat hevenyében megindult hullámzásának oly irányban tarlására, hogy az elöljárói megállapodás sikerülhessen. Nem sikerült. A nép, mely már elkezdett nem fukarkodni a helytelen kifakadásokkal is, mozgásba hozatva főkép a házas zsellérek által, kiket különben is úrbéri lege-Iőilletményök kevés volta nyugtalanított, erős ellenzéket alakított, s a tanítóknak továbbra is coquiát adni s közmunkát folytatni késznek nyilatkozott, — és, noha már ekkorra minden szabályozott úrbéri telekre csak fél hold adomány vétetett föl számításba, a lelkész is az „áldástalan" közmunkán akaratlanul megnyugodni láttatott, ily mérvű adományhoz sem mutatott hajlamot kivétel nélkül hozzá járulni. Azonban, a jobbak kebelében meggyúlt nemes buzgalom lángját nem olthatá már egy könnyen ki mégaz ellenforduló népkedély zúgó árja sem. Ok voltak a ,,velő és válódi erő." Azzal bocsátá el az elöljáróság a sikerhez nem juthatott egyházmegyei küldöttséget, hogy a szóban forgó földadomány tárgyában még majd magok között egyházközségileg tanácskozni fognak. — Hja! a félkimerültsóg