Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1864-01-10 / 2. szám
Ugy hiszem, az alább következő igénytelen történelmi rajz Renan könyve olvasására bevezetésül, s tán mintegy tájékozásul szolgálhatna. Én legalább őszintén óhajtottam s igyekeztem a nevezetes könyv érdemes olvasói kezébe a „keresztyén hit és tudomány" szentélyébe bevivö Ariadné fonalát adni! Miután a vallás a polgári társaság egyik alapja, az emberi műveltség nevezetes tényezője, az emberiség évkönyveiben azon adatok kiváló fontossággal birnak, melyek a vallásos érdekkel kapcsolatban állanak — s már az őskorban, a mesés régiségben, az isteni dolgokban a világosságra törekvés, vagy attól elfordulás, a megavult tanoknak ujabb és nemesebb eszmékkel felcserélése, valamint a régihez makacsul ragaszkodás példáit állítják előnkbe,. — e vizsgálódásunkat az Úr választott, de engedetlen népének a zsidónak történelmén kezdeni leghelyesebb leend, mert e nevezetes nép között lépett fel, a Tégi, mint uj idők egyik legnagyobb embere, bölcs törvényhozója, államalkotója, Moses, ki az Isten egysége felséges eszméjére alapitá maga szabadító és reformatori terveit, e nép között jelent meg Jézus hirdetni az idvesség tanát s az evangyéliomnak a görög és római tudománynyal, csinosodással kezet fogása, egyesülése új maradandó világot gyújtott, s a jelenkor bámulatos műveltségében magát megdicsőítette. Midőn Moses a Horeb hegyén, a „szent helyen" állván, vette az égő csipkebokorból hozzá intézett parancsát az Úrnak, „kihez Izrael fiainak kiáltása eljutott, és azoknak nyomorúságát látta," (II. Mos, III. 1 — 10.) s őket a szolgaság földéről Egyiptomból kihozta, — a Sinai hegyről kihirdette az uj törvényt, a tiz parancsolatot, mint hozzájok „az Úr mennyből szólott." (II. Mos. X. 22.) S bár „azután vevé az Isten törvényének könyvét és elolvasá a népnek hallására, kik mondának: Mindeneket megcselekeszünk, a melyeket az Úr parancsolt és engedünk," (II. Mos. XXIV. 7.) ez engedelmesség mégis rövid ideig tartott, a nép nem feledte maga ó-szertartását, s Mózsesnek a Sinai hegyen másod versen inulatása alatt Áron ellen felháborodott, ki csinált annak „öntött borjú képet," melynek „áldozának égő és hálaadó áldozattal" miért a bálványimádásra visszatért „kemény nyakú nép ellen felgerjedett az Úr haragja." (II. Mós. XXXIL 1 — 10.) Imé! egy őskori közel négyezer éves példája a zsidó népnél az uj intézvény ellen felzendülésaek ; a régi állapotra visszavágyásnak, s ebből eredett meghasonlásnak, küzdelemnek ! S eléggé tudva van, hogy a Jehova törvénye ellen szegülés, a bálványimádás „utálatosságának és gonoszságának" (V. Mos. XVII. 4. 5.) folyvást gyakorlása, — azon nép éltének, ugy szólva, sokáig fő s állandó cimervonása volt, — hogy e mételyt M ó s e s átokkal egybekötött szigorú tilalmai, (V. Moses XXVII. 15. XXIX. 18—20.) a hamis isteneket imádó népeknek „mindenestől fogva" eltörlése, oltáraik, faragott és öntött képeiknek összerontása végett kiadott parancsai (V. Mos. VII. 1—5. XII. 2, 3.) sem irthatták ki, nem kevésbé Jos u e hathatós intései, és fenyegető jóslata is, miszerint elvesznek hamar „a jó földről," melyet az Úr adott nekik, (Jos. XXIII. 16.) siker nélkül maradtak, sőt még az igéret földének elfoglalása alkalmával elkövetett borzasztó öldöklések, sem embert, sem oktalan állatot nem kimélő kegyetlenségek elrettentő például nem szolgáltak, mely véres rendszabályok Jericho feldulásával kezdődtek, mikor „elpusztítanak a városban mindeneket, valamik valának, a férfiutói fogva az asszonyi állatig, a gyermektől fogva mind a vénig, és mind az ökörig, juhig és szamárig fegyvernek élével." (Jos. VI. 21.) — Ugy volt ez a Josué után támadott uj nemzetségnél is, (Bir. II. 10 — 12.) ugy a birák idejében, midőn „eltávozának hamar az útról, melyen jártanak vala az ö eleik" szolgálván idegen isteneknek és „meghajtván magokat azok előtt" (Bir. II. 19.) — ez állapot tartott a királyok idejében is, inaga bölcs S a 1 a m o n „gonosz dolgot cselekedék — az Úrnak szemei előtt" és „épile templomot Kámosnak a Moabiták utálatos bálványának és Mólóknak az Ammon fiainak utálatos bálványának," (I. Kir. XI. 6. 7.) nem kevésbé Salamon halála s az ország két részre szakadása után, Izrael uj királya Jer oboám maga népének csináltata „két arany borjú képet," (I. Kir. XII. 28.) R o b o a m, Salamon fia alatt sem volt másképpen, és Juda országának lakói is ,,épitének magoknak a magas helyeken oltárokat és faragott képeket" (I. Kir. XIV. 23.) szóval: a meghasonlott két ország királyai közölt több bálványimádók voltak, mint ezt a királyok viselt dolgairól irt könyvekből tudjuk, s a próféták E s a i á s, Jeremiás stb. feddő, dorgáló, mennydörgő szózata nem vala képpes a zsidó nép kebléből az ó-szertartáshoz ragaszkodást, az i g a z s á g t ó 1 idegenkedést kiirtani, a régi- és uj eszmék közötti ellentétet megszüntetni. S miután a „keménynyakú" (II. Mos. XXXII. 9.) „engedetlen nép" (Esa. XXX. 9.) a „gonosz és elfordult nemzetség" (V. Mos. XXXII. 5.) bűneiért példásan meglakolt, két versen kínos rabszolgaságba hurcoltatott, s az Isten templomának és a szent városnak romjai felett keservesen sírt, — majd a zsidó vallást és nemzetiséget kiirtani akaró, ' és hellenizáló syriai zsarnok AntiochusEpiphan e s alatt, a Jehova templomának pogány áldozatokkal megfertéztetését látta, s a Maccabaeusok hős karjától segittetve e jármot szerencsésen lerázta, — annyi szenvedések, nyomor, üldöztetések tüzpróbájában megtisztulva, a bálványimádás utálatosságát végre lerázá, azért az ó- és uj közötti ellentét e nép éltében, vagy inkább egyházában nem szűnt meg, de más irányt vett, a törvény külömböző értelmezése és magyarázata felett támadott versengés, a vallásos ceremóniák szorosabb vagy tágabb megtartásának kérdése zaklatá a kedélyeket, s az ebből fejlődött meghasonlást és ezt képviselő éles szakadást, a pharisaeusok és sadducaeusok felekezetére oszlást idézte elő. Az elsők a szenteskedö Írástudók, hálát adtak Istennek, hogy nem olyanok, mint „egyéb emberek," ragadozók, hamisak, s a böjtöt megtartják, a dézmát igazán megadják j (Luk. XVIII. 11. 12.) az utolsók az egyház hitével nem gon-