Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-04-17 / 16. szám

erkölcsiség eszméje helyét kártékony tévelygés és balvélekedés foglalá-el. Csu,daerőt kezdenek az úri szent vacsorával éléssel öszvekapcsolni, az ezen alkalmatossággal elmondott könyörgéseket nagyobb hatással biroknak, Isten előtt kedvesebbeknek álliták, melyek bizonyosabb meghallgattatást nyernek. E hitből folytak és a 9-d. század óta szokásba jöttek az ugynvezett magános misék, missae p r i v a t a e, midőn a község az úri szent vacsorában részt nem vett, csak a pap egyedül áldozott: s a mik azon sötét időben csak hamar gyakoriak lettek, mert a valamit kérőkre nézve ennek megnyerését könnyűvé tették, a mellett az egyház szolgáira nézve jövedelmet adók valának. Mind a mellett, hogy az úri szent vacsoráróli képzetet eredeti formájából, melyet a keresztyén vallás alapításakor kapott, a későbbi időkben egészen kivetkeztetve látjuk, e szentség mégis a 9-d. századig semmi versengés tárgya nem volt. Egy francia barát R a d b e r t, vagy P a -s c h as i u s irt 831-b. ily cimü könyvet, Liber de corpore et sangvine Christi, melyben állitá, hogy a kenyér és bor, a megszentelés után, a Jézus testévé és vérévé változnak, bár külső alakjokat megtartják. E tan azonban mindjárt kezdetben heves ellenmondásra talált, s nem csak Maurus Rabanus mainzi érsek, Ratramnus corbini barát, de a legjelesebb theologusok is az ellen nyilatkoztak, valamint e vélekedés későbbre is sok heves vitákat szült. Ratramnus különösen azt tanitá, hogy az oltáron megszentelt kenyér és bor csak formája, jegye s záloga Jézus testének és vérének. Mind a melleit Radbert állítása a csudákon kapó homályos időben kedvet talált, és mind szélesebben elterjedett, s rnár a 11-d. században annyira uralkodóvá lett, hogy azzal ellenkezőt hinni, vagy mondani veszedelem nélkül nem igen lehetett. Ezt tapasztalta Berengár, Franciaországban Toursban kánonok, egy tudós és gondolkodó fő, ki 1088-b. hait-meg. Ratramnus vélekedésére hajolván, annak oltalmazásáért sok üldöztetést szenvedett, s még Romába is idéztetett, hol meggyőződésével ellenkező .hitvallásra erőltették, de a minek, hazatérése után, innepclyesen ellene mondott, s azt visszahúzta. Követői, az ugy nevezett Berengariusok, mesterök vélekedése magyarázásában több értelemre szakadtak. Némelyek a bort és kenyeret az úr teste árnyékának mondották, mások, hogy az igazhitűekkel láttassanak tartani, Jézus testének és vérének az úri szent vacsorában valóban, de titkosan jelenlétét álliták, a mik, hogy a hivők azokat magukhoz vehessék, a kenyérbe és borba bezáratnak, — impanari, impanatio. Olyanok is találkoztak, kik tagadták, hogy a kenyér és bor az átváltozással hús és vér ízet váltana, valamint Jézus testének és vérének csak lelki éldellését tanították. A kenyérnek és bornak az úr testévé és vérévé át. változását illető tan, későbbre transsubstantiationak neveztetett, mely szót legelőbb használta egy prédikátzióban franczia theologus H i l d e b e r t Mans-ból, ki 1133-b. mint tours-i érsek holt-meg; s miután a szokás által közönségessé vált, III. Innocentius pápa a lateranumi zsinaton 1215-b. azt, mint az egyház tanításával egyezőt, innepélyesen megerősítette. Ugyanekkor rendelte a mondott pápa, hogy minden hivő legalább egyszer, húsvétkor úri szent vacsorával éljen: azonban a magános vagy csendes misék élőkért, mint holtakért mind inkább köz szokássá váltak. A kenyér es bor átváltozását tárgyazó e hitágazatnak, melylyel az engesztelő és bűnbocsánatot eszközlő áldozat eszméje mind szorosabban öszve-forrott, több nevezetes, és a keresztyén egyház állapotjára mélyen bevágó következései lettek. Egyik volt különösen a pohár elhúzása a laicusoktól, mi szerint ezeknek csak egy formában kezdették az uri szent vacsorát adni, t. i. csak kenyeret vagy ostyát, mely utolsó későbbre a kenyér helyét pótolta, s nevezetesen a keresztes hadak alkalmával lett inkább közönségessé, midőn oly sok ezer embernek az úri szent vacsorában részeltetése az által könnyebben történt. Igen természetesen folyt a traussubstantiatio pszméjéből azon képzet, hogy Jézus teste valamint a kenyérben, ugy a borban is jelen van, s a népet erről annál inkább meggyőző és e hitben megerősítő mód volt, ha a poharat tőle elhúzták, mi áital drága vérének kiöntéséből, s igy annak szentségtelenitéséből eredhető veszély is el vala hárítva, a mellett ez a papi rendnek a világiak feletti méltóságát és elsőségét igen szembetünöleg megalapitá. A 12-d. században kezdett e szokás inkább becsúszni, még pedig elébb a laicusoknak csak az úgynevezett kiöblítő poharat adták, melyben még nem szentelt bor vala, hogy az ostyát annál könnyebben lenyelhessék, majd e poharat átaljában elhúzták tölök, kivált a 13-d. század közepén túl, bár ellenkező gyakorlatra imitt amott példa még a 14-d. században is volt. A Constanzban tartott híres egyházi gyűlés végre 1415~b. a pohárnak a laicusoktól elhúzását állandó törvénynyé tette. Azon hitnek, melyből e pohár elhúzás folyt, egy külön és saját kitételt gondoltak, s ezt tette Puliéin Róbert a 12-d. században Párisban és Oxfordban theologia hires professora, majd Romában cardinalis, a concomitantia tanja állításával, miszerént Jézus teste soha nincs vér nélkül, hanem hol a test van, ott a vérnek is kell lenni, melyet a hivők együtt vesznek magokhoz. .Nem kevésbé az átváltozási hitágazatból következett az ostyának nagyobb tisztelettel illetése, sőt valóságos imádása is, a mi kivált a 12-d. izázad elején kezde közönségessé lenni. Mihelyt t. i. a megszentelt ostyát a pap az oltár előtt felemelte, egy ezt jelentő csengettyű hangjára azonnal a templomba összegyűlt egész község térdre borult, s hasonlag midőn azt betegekhez vitték, a mellette elmenőknek is éppen ugy kellett tenni, mely két rendszabás megtartását III. Honórius pápa 1217-b. a hívőknek innepélyes kötelességévé tette. Valamint az isteni tisztelet, névszerint a mise tartása nagyobb és szembetűnőbb pompával történt, midőn gyertyákat gyújtottak, tömjénnel füstöltek , a szent ostyát drága edényekbe rejtették, azt bizonyos napokon