Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-03-27 / 13. szám

mely a mi alföldünkhöz sokban hasonlít. Napi járó földön alig van falu; itt ott egy földház úgynevezett burdé, hol kapsz ugyan valami rosz bort melyet jobb sorsban ecetnek használnál, s feltalálod egy csárda minden kellemetlenségeit, de oly értelemben mint mi az alföldieket, csárdának még sem nevezhetjük. A mi csárdáinkban van valami regényesség, személyeiben oly jóleső nyilt szellem, józan felfogás, természetesség, míg ezen burdék személyisége, a szegény legényeket is hozzá értve, durva sötét alakok, kik nem tréfálnak veled mint az alföldi szegény legények, hanem ha szerit tehetik, minden szó nélkül főbe ütnek. Éa ezen nép a legbabonásabb : ha mindenedet össze szidta vagy jól elvert s mindenedből kifosztott, vagy talán megölt: keresztet vet magára, a történteken nem aggódik és semmi vagy igen kevés zaja van keblében a lelkiismeret mardosó hullámainak. A burdé, melyben ezen emberek tanyáznak, hasonlit lakóihoz, szennyes, piszkos kísérteties, egy vagy két kecske lábon álló három deszkányi szélességű alkotmány a nappali ülőhely s az éjjeli ágy, beterítve gyékénnyel egy rosz sánta lábu asztal, melyen egy egy pálinkás-boros üveg ásitoz, a falon, ha annak mondhatnók, egy vagy két füstölt bepiszkolt inkább carricatura mint szent kép, mely előtt reggel és estve a burdé lakói meghajtják magukat, háromszor keresztet vetnek magukra, valamit értelmetlenül rebegnek, ennyiből állván imádkozásuk. Ne gondolja azonban senki is, hogy a burdék ilyetén lakói a dunafejedelemségi románok közül valók. A házi gazda sokszor igen, de a többi mindenféle szedett vetett bulgár, török, erdélyi mókán, szóval söpredéke a kóborlóknak és szökevényeknek a különféle nemzetiségek legalsó osztályából. Nyelvöket már tudván: próbáltam hozzájok a vallás szelid hangján szólani. És ugy tapasztalám, hogy még ezen elvadult miveletlen lelkekre is hatással van az evangyéliom beszéde. Ezen nép közt töltöttem én hat napot és hat éjszakát. Esett a hó, futta szél midőn Kalarasról elindultam, azonban ezen viszontagságát az időnek akkor még tűrni lehetett; de elért mindjárt elindulásom napján az ugy nevezett Krivec pusztító szele, mely hat napig tartván, nekem az útban egy helyt kell vala maradnom; de miként ? a kötelesség int, az oláh karácsonra nekem Brailaban Galacon kell lennem. Szegény apostoli munkálkodásom ellen minden összeesküdt; most van a válság, s midőn a zivatar legkajánabb, kell, hogy megmutassam lelkem minden erejét és hatalmát. Ezen gondolattal a legkegyetlenebb idő dacára is naponként egy vagy fél postát utaztam más-más szekeressel. Nem tehetek máskép. Láttam megfagyva egy egész júh nyájat; egy burdé előtt négy <ökröt szánba fogva, embereket uton útfélen kik menedéket keresve nem találtak. Nekem csak kezeim és lábaim fagytak meg e rettenetes időben. S mily különös az ember! Midőn hideg szélvész s kegyetlen zivatar nem egyszer földhöz vert s kevés hián majd egészen megfagytam : életemmel, mintha az oly kicsiség lenne, semmit nem törődvén, csak az aggasztott, hogy célom dugába döl, s a hol akartam nem lehetek, s mire törekvék meg nem tehetem. Ezen legkellemetlenebb s veszélyes utazásomból egyes érdekes mozzanatokat még hozhatnék fel, például, hogy saját fegyveremmel, melyet, én soha fegyverrel járni nem szokván, barátaim adtak s hozzattak el velem Kalarásról, mint akart meglőni egy zsivány, kit azután való napon egy kereskedő m'egöléseért elfogva láttam s kinek én szép szerivel kikértem a fegyvert kezéből; mint riaszték el megint öt zsiványt akkor, midőn fagyos kezeimmel a fegyver elsütésére alig voltam képes; de mivel mindezek inkább egy regényes útirajzba valók volnának : nekem nem lehet levelem szokott hangulatát megváltoztatva egészen más térre vezetnem a szives olvasót. Elindulásom után hetedik nap érkeztem Brailába. Mivel elébb tudósítást küldtem, nem tadták kimagyarázni e késedelmet, s épen távirni akartak Kalarásra, ha elindultam-e onnan ; s ha onnan válasz nem jő: Bukarestbe, Ploestre megtudandók, ha nem lettem-e a rettenetes idő áldozatává, akkor, midőn sokan azzá lettek. Hála Istennek, hogy megmaradtam. Még az nap, az oláh karácson második napján hálát adhatva Istennek a megtartásért: váró híveimmel isteni tiszteletet tartottam, az Úri szent vacsorában részesültünk, két házaspárt, egy ev. és egy ref. vallásut megeskettem s másnap brailai gondnok Csiki János házi gazdámmal, ki, hogy védje azt, kit Isten oly rettenetes állapotban megvédett, mentünk Galalz felé! Galatzi híveink sem tudták hová lettem, s éppen komoly aggódásban tervezgettek, mit tegyenek, hol letemet, hogy megtudják : midőn Csiki atyánkfiával hozzájok beköszöntöttem. Már a karácson eltelvén, ott kellett maradnom az oláh uj esztendőig, mely időt predikálással házankénti megkereséssel töltöttem, a sacramentumokat kiszolgáltattam, házaspárokat eskettem s mindezt ugy végezve, hogy késő tavaszig hiány ne történjék, a tanitó fizetésébe négy aranyat pótolva, legifjabb s igy legkedvesb csemetéjére apostolkodásomnak áldást mondtam, s a szabadítás és célhoz segítés istenének hálát adván, Brailán át, hol híveinket még egyszer megtekinteni jöttem, a zivataros időben Ploestre, hogy kibeszélhetetlen lelki testi fáradalmaimat szenvedéseimet kissé kinyugodjam* Midőn e sorokat a fagyás következtében még mindig dagadt kezemmel alig írhatom: rettenetesen fájnak csontaim. De hála Istennek, hogy még élek. E percben kapok tudóstást, hogy menjek Bukarestbe. Isten velünk. A szegény vándort megint hajtja a téli zivatar E

és sorsának metsző szele. Meddig tart ez igy ? nem tudom, de igen, hogy mennem kell, a pályafutásban mig birok, sem idő, sem zivatar nem akadályozhatván. Égi oltalom fogj körül egy szegény halandót, hogy még szolgálhasson s pályája kínjaival ne záródjék be ! Oláhország, Ploest, jan. 25-én 1864. Czelder Márton.