Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-02-21 / 8. szám

tétek az ellenkezésnek végletei, a mikor az oldalok nemcsak kizárják egymást, de önként viszonyulnak is, p. o. a fönt és alant, apa és fia, egyiknek sincs értelme a másik nélkül. Az ellentét és ellenkezés e megkülönböztetése helyes és méltánylandó. De kár, hogy az nincs elég szabatosan formulázva és kifejtve, hanem a két határozmányt úgy egymásba keveri — már t, i. a szerző, hogy nehéz fölismerni, hogy miben választja el hát őket egymástól. Úgy hogy a könyvből csak ugy kellett kiokoskodni, a mit fölebb formuláztam." E megjegyzésre, illetőleg e megjegyzésnek épen közlött részére nekem három észrevételem van, de mielőtt azokat előadnám, hadd irjam ide munkámból a kérdéses helyet, mely itt következik: ,,Kell, hogy a különbözőség ugy is mutatkozzék s fogassék föl, mint magának a lényegnek különbözése. Ez esetre nem lesz az reá nézve külső, csak kül valóságát illető, hanem inkább belső, mivelhogy maga megy át belé a lényegnek egysége ; nem is lesz esetleges, de sőt szükséges, mivelhogy nélküle a lényeg külvalóságra nem juthatna, végre nem is lesz határozatlan, hanem határozott, nem minden lehető, hanem csak némely határozmányokra válván a lényeg. A lényegnek e belső, szükséges és határozott különbözéséi ellenkezésnek nevezzük. Mivel a lényeg fogalmánál fogva vonat•kozó: kell, hogy ilyennek bizonyuljon ellenkezésében is. Ezért oldalainak, az ellenkezőknek, nemcsak viszonyithatóknak, de egymásra önként vonatkozóknak is kelllenniök. S valóban ilyek is azok, annyira, hogy egyikük sem lehetséges a másik nélkül." En hát nem tanitom, mint ismertetőmnek, nem tudom miért, kiokoskodnia kellett, hogy a különbözés azon esetre ellenkezés, ha a különböző oldalok egymást kizárják ugyan, de anélkül, hogy egymásra utalnának. De nem is taníthatom, miután oly kizárást, melyben a kizáró arra a mit kizár, s a kizárt arra a mi által kizáratik ne vonatkoznék s vonatkozása által ne utalna, gondolni nem birok, sőt képtelenségnek tartok. S ha mégis volna ilyen, azt jól magyarul akkor sem lehetne ellenkezésnek nevezni, miután az ellenkezők utalnak egymásra ellenkezésükkel. S ez egyik észrevételem. De, kérdi birálóm, miben választom hát el egymástól az ellenkezést és az ellentétet? Abban, a miben tettleg elválnak azok, s az épen köziött helyet folytatva, a tant igy adom elő: „Ez egymásra vonatkozásuk — már t. i. az ellenkezőké — annál kifejezetteb, minél teljesebb az ellenkezés, tehát minél távolabbi különösségét képviselik az egy lényegnek, annyira, hogy az ellenkezők szélsői, végletei, tehát azok, miket ellentetteknek hívunk, félreismerhet lenül vonatkoznak egymásra, s épen e vonatkozásukká árulják el a köztük levő ellentétet. Igy alant és font, ellen és barát, apa és íiu önként viszonyulnak, egyiknek sincs értelme a másik nélkül." Lehet, hogy csalódom, de nekem most is ügy tetszik, hogy az épen fölhozottak elég világosan kitüntetik az ellenkezés és ellentét közt mind az egyezetet, mind a különbséget, tanítván, hogy e különbség az ellenkező s az elloritett oldalok egymásra vonatkozásának kevésbé vagy inkább kifejezett voltába esik, s ennélfogva mennyiségi alapon nyugszik. Azonban itt is azon esetek egyike forog fen, melyekben miségbe csap át a mennyiség. Igen, mert az ellenkező oldalok által képviselt különbségek közelebb vagy távolabbról szomszédosok, mig az ellentettek által képviseltek csupán csak egymástóli távolságuknak növekedtével szemköztesekké, átellenesekké lettek. Ez oka, miért hogy az ellentett oldaloki.ak egyike mindig a tevölegességnek, másika pedig a tagadólagosságnak jellemével bir. S ez második észrevételem. A mondottakból reménylem kitűnik, hogy én nem kevertem egymásba az ellenkezés és ellentét határozmányait; dc igenis ezt tette birálóm a különféleséggel s az ellentéttel. Mert ugyan miben különbözik azon viszony, mely a kiilönféleség példájául fölhozott fehér és fekete közt fenforog attól, mely van az ellentét példájául felhozott alant és fönt, apa és íiu között? Valóban, csupán ez egy helytelen példával több nehézséget gördít ismertetöm a különbözőség tanának felfogása elé, mint a mennyit okozhatna bármi tiíltömött, darabos és nehézkes előadás. Igen, mert könnyebben és előbb célra jutunk, ha rögös és nehézkes ütőn ugyan, de hozzá, mintha a legsimábban, de félrevezettetünk. S ez harmadik észrevételem. Másik megjegyzésében azt nehezteli birálóm, hogy bár a 68-ik §-ban szükségképeniül s igy igazán valódiul az ügyet mondva emlitem, hogy a valódiságnak s viszonyainak megismerése után magára az ügyre kell irányoznunk figyelmünket: mégis azonnal átmegyek a harmadik részben a cél tanára, s tárgyalom azt, többé egy szót sem szólva az ügyről. ,,Ez igy — mint mondja — a mellett hogy az ügyet csak megemlíti, de ki nem fejti, még homályos is. — Az olvasó azt is gondolhatja, hogy az ügyet megismerte az ok és okozat stb. viszonyaiban, a melyekben magát valódítja, még azt is gondolhatja, hogy az ügygyei kilépve a lényeg köréből, a mint szerző ígéri is, az a harmadik részben fog tárgyaltatni, s ime ott egy szót sem szól róla, hanem egyszerre a cél gondolata cseppenik elé." De igenis szól róla, sőt folyvást róla beszél, csak hogy más név alatt. S hogy ezt a figyelmes olvasó igen jól tudhatja, annak bepróbálására elég lesz a kérdéses §-nak végét ide írnom, mint következik: „Az ügyet, mini magát még nem valódiiottat és mégis szükségképenit célnak nevezzük.u

Ez gondolnám elég világos s nem kell mutogatnom, hogy a cél gondolata nem ugy cseppent az olvasó elé, hanem annak inódja szerint bevezettetett. Egyébbiránt sokkal is nevezetesb, mert mélyebbre ható ismertetőmnek harmadik megjegyzése, melyben mondja, hogy „a gondolattariban a fogalom határozottságánál megemlíti ugyan — t. i. a szerző — a fogalom alanyiságát, de magát az alanyiság fogalmát nem, fejtegeti. Es — kérdi to1

vább — vájjon mi az oka, hogy bár tárgyának minden oldalát és nehézségeit elég élesen figyelmére méltatja, rendszerében nem is tárgyalja az alanyiság s főleg a tárgyilagosság határozmányait ?" (Vége kör.)