Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-02-21 / 8. szám

Valóban elbámul az ember, ha visszatekint nemzetünk legközelebbi éveire, s ha magyar hazánk gyermekei között csak is a protestánsok közelmúltját tekintenők is, bámulatunk aligha kisebbedni fogna. Sok, igen sok, olyan kincsünk vagyon már ma, milyekröl néhány évvel ezelőtt nemzetünk legnagyobb része még csak álmodni sem tudott, vagy legalább nem mert. Azonban nem célom valami erősen színezett képét matatni fel a múltnak s jelennek, ez másoknak dolga. Célom csak is újból hangol adni egy szükségérzetnek, mely évek óta emészti lelkemet. Istennek hála! nem is mondok valami szörnyű nagy újságot, mert ugyan ezen lap hasábjain más külömb ember is szólott már e tárgyról. Való az, hogy az időszaki sajtóban sok munkatél megtalálta érdemelt közlönyét, de — meggyőződésem sze* rint—az a munkatér, mely mind a többinek épen az alapja, nincs kellő mértékben eddig képviselve, s ez a hiányosan képviselt munkálkodási tér — a magyar protestáns nevelés-ügy tere. Ugy hiszem, állitásom igaz voltát hosszasan bizonyítgatni a legnagyobb sértés lenne mindazokra nézve, valakik magukat magyar protestánsoknak szeretik vallani. De hát »em volt? s nincs-e jelenleg is ? sőt nincsen-e születendöben iskolai közlöny? Kétséget nem szenved, hogy t. Szeberényi Lajos űr többször megindított folyóiratával megmutatta azt, hogy kész meglenni az ügyért mindent, a mit csak megtehet, de ad impossibilia netno o^bligatur. És a Sárospataki füzetek ? Ki merné mondani, hogy ezek nem teljes lélekkel szolgálták, s talán szolgálják az ügyet; de quid hoc ad tantam sitim! Hát az Egyházi és Iskolai Lap ? Még csak a kellene, hogy kezdjem ezt vádolni, ezt a lapot, melynek nt. szerkesztője az egyház- és iskolaügy melletti nagy buzgalom miatt maholnap felemészti magát! Nem uraim! nem vádolok én senkit, hogy nem telte, vagy nem teszi meg azt a mit megkellene, de ki kell mondanom, hogy a magyar protestáns iskolaügy sokkal nagyobb mértékűvé nőtte már ki magát, hogysem tüzetesen saját közlönyét még tovább is nélkülözni tudja. Nézzünk csak szerte nevelés-ügytérünkön. Itt a meglevő iskolák minél célszerűbb szervezetével foglalkoznak ; hamvaiból élesztenek föl egy tetszhalottat. Emitt valamiféle iskolát alapítanak; amott a nevelés fontosságát kezdik érteni is, állítanának iskolát, — de nem tudják — milyet. A keserves fillérekből állitotl tanszékre szakképzett ember kell. Van is ifjú ember akár egy hadsereg, tele tűzzel — tele lánggal, menne, rohanna, repülne mindenik, hogy magát képezze, — de hol ? mivel ? s miként ? Állomásra jutott valamely tanitó ? Esik kétségbe, hogy kötelességét híven teljesítse, tűr, szenved, áldoz, jól esnék egy kis kalauzolás a fáradalmas, de szeretett pályán, egy kicsiny mécs az éji homályban — hanem a kertésznek vagyon szakközlönye, de neki nincs, oh neki nem lehet! Pedig ha volna, legalább minden héten egyszer leolvasná róla : s o 1 a m e n miseris socios habuisse m a I o r u m , a Döbrentey húszárakint: a hány pajtás majd mind igy van! No de mindezeken segíteni fog az egyetemes tanügyi bizottság közlönye! mondhatja valaki. Örömest elhiszem, mert én e tárgyban annyira optimista vagyok, hogy az iskolai közlöny eszméjének megpendülésében nem csak annak tulajdonítok — a mint illik, kiváló horderöt, hogy azt épen a legilletékesebb hatóság az egyetemes tanügyi bizottság méltatta magas figyelmére; hanem hajlandó vagyok még csak azt is kedvező előjel gyanánt tekinteni, hogy azt éppen K o m á -romban tette. Azonban legyen szabad kifejezni azon gyermekes óhajtásomat: vajha a fenn tisztelt bizottság által célba vett népiskolai közlöny egyetemes protestáns iskolai közlön ynyé n ő -hetné ki magát! Hiszen ez a magát kinövési processus ügy sem valami hallatlan, mert örömmel emlékezem arra, hogy az egykor talán népiskola-ügyi bizottságot egy szép reggelen csak egyetemes tanügyi bizottság név alatt kezdettem bámulni. Azért uraim! magyar protestáns egyház férfiai! s mindenekfölött reménységünk erős vára, egyetemes tanügyi bizottság! legyen szabad reménylenünk, hogy a z 1864-ik év megörvendezteti epedő lelkünket azon közlönnyel, melyneknevelés-ügyünkben oly fényesen ragyogó jövendője vagyon! Én nem hiszem, hogy ha a magyar protestáns egyház kebelében jelenleg létező növelészeti erők egy zászló körül gyűlnek, abból egy tisztességes legio ne legyen, mert hiszen Pozson -Soprontól Zágonig és Szigettől Csurgóig hány kebel dobog a magyar protestáns nevelés-ügyért! Én tehát olyan iskolai közlönyt óhajtanék, mely a,magyar protestáns nevelésügyet egyetemesen felölelné a kisdedóvodától az akademiakig, mivel ügy tartom, hogy az igénytelen kisdedóvotól fel a fényes akadémiai tanárig bizonyos tekintetben mindenik nevelő, még pedig hivatali állásánál fogva. Óhajtásom azon szükség-érzeten alapszik, hogy nevelés-íigyünkben akár intézeteink szervezködését, akár tanítóink képezését, akár állomáson levő tanítóink munkálkodásának kalauzolását tekintsük — pedig e három törzs-kérdés mindenikéhez még menynyi csatlakozik — Csak e három fökérdés is elég kényszerítő erővel birand annak kimondatására, hogy ez sokáig igy nem maradhat, mert a késedelem — veszedelem; de másfelöl úgy vélem, hogy helyzetünknél fogva, csak is összes erővel juthatunk a célhoz. Biztat reményemben az a sok, tüzlelkü nevelés-ügy barát, kik 14 év alatt itt-ott megszólaltak. S mindenek fölött erős reményem van az egyetemes tanügyi hí. zottság bölcsbelátásában. Minthogy én egy ilyen iskolai lap ellen még csak tür-