Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-12-13 / 50. szám

dül a tűz és gozero, hanem egyszersmind s tán főként az vádolandó, ki a gyenge korhadt üstöt nem javittatá ki, vagy ki minden szellentyűt elzárva elfojtani akará a gőz erejét. De hagyjuk ezt s lássuk még a keresztyénség 19-dik századbani történelmét. Lezűgott a vihar: Azuj világszellem 1 789-ki torzalakjában befutván Európát, s elhintegetvén mindenfelé a magvakat,melyekből a dolgok uj rendje vala felcsirázandó,negyedszázados diadal útjáról pihenni ment, — a nagyszerű rázkódás, mely Európát Moskautól Sicilia sarkáig mozgalomba hozá, sőt még az egyptomi pyramisokat is megingatá, lecsillapult végre Vatterló vérboritotta sikjain. Rövid 25 év folyt le 1789—1814-ig, de Európa népeinek életében hosszú idő, nagy és tanúságos iskola volt ez. Ki számlálhatná meg e negyed század könny cseppjeit és sóhajait? Mennyi bánat, szenvedés, nyomor tanuja volt e pár tized V a kiontott vér gőze elhomályositá az eget, — a gyászolók serege elsötité a földet. Vérkeresztség volt ez, melyből egy nagy metamorphosison keresztül menve, egészen uj szellem, eszmék, törekvésektől eltelve jött elő Európa. E nagy változás önként értetik igen meglátszott a népek vallásos é'etében is. A 17-ik század vakbuzgóságát, türelmetlenségét megtöré a 18-ik század felvilágosultsága, ennek szemkápráztató fényét pedig, e század önistenitését, vagy épen atheismusát megszégyenité s megsemmisité e 25 éves katastróf. A bölcselkedő, ki a mult század végén nem talált más Istent saját esze s a természet törvényén kivül, pironkodva s alázatteljesen borult le az isteni végtelen hatalom s bölcseség előtt; a nép mely még imént fenyen kérdé: kicsoda az úr, hogy rettegnék tőle ? mely földi királyával együtt dethronizálá az egek urát is, s kénye szerint ültetett mást az isteni székbe: most e vészes viharok alatt megtanult ismét imádkozni, — a nagy szenvedések közt oly igen kitűnt az ember kicsisége, és az egeket ostromló gygások, törődött szívvel várják: jo-e onnan felülről alá szabadulás ?! E perc, ez idő volt az, melyben a tűlságok közt csapongó emberi ész s érzelem visszatért ismén a helyes irányra, midőn levetkezé egyrészt az ó szellemet, másrészt azon torzalakot, melyben az uj szellem a mult század végén megjelent. Ez idő pontot kellett volna a vallásszolgáinak és mind azoknak, kik az emberiség sorsának intézésében befolyással birnak megragadni, és az emberiséget e vér és tűz keresztségen átment s megtisztult uj világszellem vezérlete folytán nevelni, vezényelni. És valóban voltak is, kik az idő szavát megértették, korunk hivatását felfogták, voltak Schleiermacherek s De Wettek, kik ihletett kebellel törekvének a vallásosság magvát, lényegét, annak isteni részét embertársaik szívében ápolni, meggyökereztetni, mig azt, a mi abban földi, emberi, mulandó engedék az uj kor szelleme által elsodortatni. De ezek kevesen valának, a nagy többség hamar feledé az elmnlt idők tanuságát, és oly irányra lépe, mely úgy a keresztyénséget mint az emberiséget, vészes örvények szélére vezérlé és vezérli. Lássuk elsőbben is a római cathol. egyházat a 19-ik században. Lezugtával a viharnak két út állott Róma előtt. Egyik, melyet kimutattak a 18-ik század szabadszellemű, de részben vallásos keblű főpapjai s fejedelmei; p. o. a trieri érsek: Eebronius Justus, vagy valódi nevén Hontheimi Miklós, az emsi punktatiót készitő németországi főpapok, a kegyes lelkű Sailer, a világtudós Jahn, bécsi tanár. Ricci scipio érsek, Pombal minister, 2-ik József császár, Leopold toscanai nagy herceg, majd német s magyar császár, király s több számosak; kiknek törekvések jelesen oda irányult, hogy reformáltassanak a mennyire lehető az egyháznak hitcikkei, s legalább a hit általi megigazulás tana fogadtassék el; reformáltassanak a külső szertartások, és különösen az egyházi alkotmány, hogy jelesen egyrészről az absolutistikus kormány forma némileg alkotmányossá tétessék, s a korlátlan hatalmú pápaiszék rovására az egyes püspöki, érseki székek, s tartományi zsinatok az eddiginél több joggal, önállósággal ruháztassanak fel, másrészt hogy általában az egész clerus azon a középkorban kivívott magas polcról alább szállíttassék, s a laicusoknak kivált pedig a fejedelmi kormányoknak az egyházi ügyek körül a sok kötelesség mellett némi jogok engedtessenek; s végül hogy a tudományok szabad fejlesztése s a népműveltség terjesztése által az uralkodó előitéletek, helytelen szokások mindinkább irtassanak, s helyökbe valódi vallásos ihlet, Sailer féle bensőies vallásosság ültettessék. A másik út volt az, melyen a cathol. 101*