Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-11-15 / 46. szám

megjelent bibliaforditás emlékezetére 1834-ben tartott századforduláti beszédében ezt mondja: „Nincs mit sietni a javítással — de ellene sem kell szegülni, ha Luther javított bibliafordítása nem sokára hozzánk eljut; hanem igen jól cselekesztek, ha ügyeltek rá." — Mig azonban odáig nem jutott a dolog, s a német bibliatársaságok fontosságot helyeznek abba, hogy a gyülekezetekkel az eredeti Luthert közöljék, arra kellene ügyelni, hogy állittatnék helyre hű lenyomata az 1545-ik utolsó kézből való kiadásnak, a minőt most a Cansteini bibliaintézet bocsát közre. — Mily számosak nem csak az értelemzavaró nyomdahibák, hanem a Luther félreértéséből származott szándékos változások is, ezt Hopf a fentebb idézett munkájában mutatta meg. A szász választó fejedelemségben már 1577-ben August választófejedelem a szövegbe becsúszott sokféle eltérések miatt a Luther kézi példánya nyomán eszközlendö revisiot rendelt meg s egy igy megtisztitott lenyomat meg is jelent Wittenbergában 1581, úgyhogy a szász kiadások eltérései legalább kevésbé tetemesek. Más német tartományokban ellenben folytonosan tétettek önkéntes változások és az eredeti szöveghez való csatlakozást egészen elhanyagolták. (Folyt, köv.) KÖNYVISMERTETÉS VISSZAPILLANTÁS A LEGÚJABB THEOLOGIAI ÉS A THEOLOGIÁVAL ROKON IRODALOMRA. (Folytatás és vége.) Végül, az erlangeni Hoffmann „Ujtestamentomi s z e n t i r a t<

l

-ára (Hcilige Schrift neuen Testamentes) térünk itt vissza. E könyv, mely az exegeticai müvek egész sorát helyezi kilátásba, — feltéve, hogy oly módon lesz folytatva is, mint elkezdve — kétségkívül egyik legérettebb terméke lesz szerző oly beható elmeéllel és szorgalommal a végett kezdett és folytatott fáradozásainak, hogy az ujtestamentomi irodalom dogmaticai és ethicai mély tartalmát kitárja és felvilágosítsa. Bármikép gondolkozzunk is az elörebocsátott tankezelés felett, szerzőnek azzal az elhatározásával, hogy a dolgot arról az oldalról kívánja felfogni, mely szerint az legközelebb tisztán történelmi természetű, bátran egyet érthetünk. Épen ily helyesen van választva az egész vizsgálódás kiindulási pontja is. Szerző ugyanis a Galat 1, 11—12, 14 exegeticai fejtegetésével kezdi meg, melyben különösen méltó figyelmünkre az a helyes tapintat, mellyel sz. az 1, 21—24-nak a második fejezet tartalmával való benső öszszertartozását ismerte fel; az egész helyen tudniillik semmit sem akar az apostol egyebet, mint az ö kijelentésének a jerusalemi anyaközség hitével való öszhangzását bebizonyítani, miután az első gondolatsorozat, annak megmutatására célozván, hogy ő az ő megtérése után a Krisztus elismerése felett egyáltalában nem az apostoloknál keresett választ és ítéletet, — már az 1, 20-ban berekesztődött. E szerint már nagyon is lehetséges volna, hogy 5 a 2, l-ben nem azon jerusalemi utat emiitette volna, mely az 1, 18 után az idö szerint legközelebbi volt. Azonban ez épen nem gátolja szerzőt, hogy egész határozottsággal Wise-1 e r amaz ellenkező magyarázata ellen nyilatkozzék, mely szerint a 2, l-nek az ap. csel. 18, 22-vel össze kellene hozatnia. De söt inkább abból az összehasonlításból, melyet szerző az ap. csel. 15-re nézve felállít, újra és egész világossággal kitűnik, hogy a Galat .levél tudósítása s az apostoli conciliumról szóló egy és ugyanazon eseményre vonatkoznak, még pedig azon eseményre, melynek alkalmával mindeneknek nyilván valóvá lön, hogy a Pál és a tizenkettök predikátiója között öszhangzás létezett, a mely az utolsóknak lehetségessé tevé, hogy mindnyájan amaz elsőnek, annak a pogányok térítésére saját hivatásának feltétlen elismerése mellett, prédikációjához csatlakozzanak. Miután igy a szerző történelmi térre lépett, tömött magyarázatát adja a két thessalonikai levélnek, a melyben sok erőltetett ugyan, de sok uj és érdekes dolog is foglaltatik. Különösen utalunk itt azon szerencsés fogásra, melylyel a szerző ama helyzetre vonatkozólag él, mely az első levélben feltételeztetik. Névszerint a különben oly nehezen kezelhető három első fejezet az, melyekben értésünkre esik, hogy itt az apostolnak holmi mende-mondával van dolga, melyet a községi tagok pogányul maradt ismerősei és rokonai terjesztettek, minlha ezek zsidó sectabeliek által engedték volna magokat elcsábíttatni, hogy az élet régi megszokott köréből lépjenek ki, de a mely csábitóktól, mihelyt egy kis veszedelem fenyegetödzött, azonnal magokra és a véletlennek hagyattak martalékul. A második levelet illetőleg abban a 2, 7 nehéz helyének, habár nem épen meggyőző, de mindenesetre szellemdűs magyarázatát emeljük ki. Épen ily dicsérettel említhetjük azt is mit Sz. a két levél valódiságáról s annak bebizonyítására mond, hogy a kisebbiket a nagyobbik után írták. — Hogy terünk nem engedi meg, az afféle gyakorlatiiag-épületes s lelkipásztori-mesterségszerü célokra szolgáló nyomorult ringy-rongy irodalom termékeiről is szólanunk, mint a milyenek a Richter „Praktische Erklarung der schwierigen Stellen der Perikopen*', Röder „Homiletisches Handbuch," Brückbach „Bildergesprache" s több mások — nem sokat bánjuk ; hanem azt már sajnáljuk, hogy több fontos történelmi müvekre ezennel bővebben ki nem terjeszkedhetünk. Mindamellett azonban, midőn itt néhány jeles műre, mint a „Reformirte Váter" időközönként folytatott s közelebbről a Stahelin által oly jelesül dolgozott „DasLeben Calvin's" cimü munkával bevégződött nagyszerű vállalatra, az R. L. Frid-