Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-09-27 / 39. szám

runknak, kihez mi annyi szép reményeket köténk, — reményeink valósulásának mintegy elözálogát vettük, — s hisszük hogy a mindenkitől szép tehetségeiről, miveltségéröl, s humanitásáról ismertetett férfiú díszt árasztand főiskolánkra. Orbán József az egyetemes történelem tanszékére választott férfiú szólt harmadik helyen, ki eddig mint gymn. tanár, elébb Miskolcon, később Patakon tanári képességének kitűnő jeleit adta, értekezésének tárgya volt, „a világtörténelem, mint tudomány feladata, s a történész viszonya a világtörténelemhez mint tudományhoz" költői színezetű bevezetése után, az egész értekezésen a tudomány komoly szelleme vonult át, — s elsorolván elveit, melyek a történelem tanításában vezérlendik, mindnyájunk örömére igérte a történettan mielébbi kidolgozását. Segítse Isten nemes feltételében a buzgó tanárt. Árvái József úr székfoglalása mindenki előtt rejtélyesen tünheték fel, miután már ő több év óta kitűnő szakavatottsággal munkálkodik képezdénk körében — mint tanár s igazgató. Ennek oka az, hogy öt mult 1862. évben Kaposon tartott e. ker. gyűlésünk az akadémiai tanárok sorába emelte, s mint ilyennek, ki a főiskolai igazgatóságot is fogja reá következő sorban viselni — székfoglaló beszéddel kellett, fenálló szabályaink szerint helyét elfoglalni. Szakavatottsággal beszélt székfoglaló beszédében, a népnevelésrŐl, rajzolván annak történetét a legrégibb kortól kezdve, szükségességét és fejlődését. Ki öt már irodalmi téren ismeri, annak nem kell mondanom, hogy értekezése talpra esett, s kimerítő volt, tiszta nyelvével s megható előadásával annak még több érdeket szerzett. Végre Nemes Ferenc az államrajz és kormánytan tanára lépett a szószékre, beszélvén az „állam a 1 a pjairól," több nézetek élénk rajzolása után, melyekre saját észrevételeit alaposan megtette, az állam legszilárdabb, s jogosabb alapjául, az ősi szerződést fogadta el, mint a melyen alapszik az alkotmányos kormányforma is. Tiszta nyelven, jó logikával, élénk előadással tartott beszéde, mindnyájunkat feljogosított azt hinni és reményleni az ifjú tanárról, hogy derék elődje nyomdokaiban fog járni. Ennyi jeles értekezést, melyeket közben közben szép öszhangzatos éneklés váltott fel, — egy folyamban áthallgatni kissé íigyelemfárasztó volt ugyan, — de a hallgató közönség végig élénk figyelme bizonyította, hogy szép tanúságos beszédet hallgatni soha sem hoszadalmas. A székfoglaló beszédek végeztével, felhívta főgondnokunk a beiktatott tanárokat, hogy az esküt tegyék le s ez megtörténvén, ft. superintendens úr rövid imában kérte rájok, s tanári hivataloskodásokra az ég áldását, -- majd fögondnok ö kegyelmessége, érzékeny bezáró beszédében őket tanári hivatalokban megerősítetteknek nyilvánitá. — Mire az énekkar örömzengedése közt eloszlottunk* — Az egész ünnepély délutáni 1 óráig tartott, a mikor is a főiskola egyik teremében mintegy 80 személyre térített asztalhoz sieténk, hol kedélyes pohárkőszöntéseket hallottunk egyh. kerületünk főnökeiért, a beigtatott tanárokért,, egyh. ker. jeles nesztoráért Bernáth Zsigmond űrért, — az egész tanári karért, s a r. cath. egyház jelenvolt derék lelkészeért. Az ebéd után, főiskolánk némely érdekesb ügyeit intéző iskolai tanácskozmány tartatott, — melynek tárgyai folyó hó 27-én Görgőn tartandó egyh. kerületi gyülésünk elébe fognak megerősítés végett felterjesztetni. Siettem szerkesztő úrral, ezen főiskolánk életében ritka iskolai ünnepélyt rnielébb közleni, maradván Sárospatakon 1868. sept. 14.-én. Egy szemtanú. A sept. 14-én történt tanári beigtatás alkalmával tartott főgondnoki beszéd. Tisztelt Gyülekezet! — Jelen ünnepélyünkhez hasonlót, bizonyos tekintetben, alig ha ért, az élők emlékezetére, sőt talán még az ős hajdan korban is valaha, helybeli főiskolánk; — midőn tehát ma egy beállott uj tanév sokat igérö reggelén, öt tisztelt tanáraink foglalják el, azon egy napon a közbizalom által számukra kimutatott helyeiket, — midőn ezen, főiskolánk évkönyveiben ritka esemény is, azon korszakra esik még, mely vallásügyeinkre, s tanintézeteinkre nézve, nem más, mint a folytonos vesződségnek, a keserű küzdelmeknek, s erömegfeszitésnek végtelen sorozata; — midőn — mondom — e sanyaruságából mit sem vesztett, sőt épen a nyomor tetőpontját elért évben, lehetünk tanúi, főiskolánk újjászületését, emelkedését, ily tetemes tanerők szaporodása általi haladását bizonyító előmenetelének, — lehetlen, hogy jó Istenünk iránti hálánk öregbedése mellett, saját ön belerönk, tehetési képességünk arányában is ne szilárduljon ama reményteljes sikerre törekvő keresztyén erős hitünk, mely mind addig nem engedi, nem engedheti csüggedni keblünket, míg szent vallásunk, és a tudományok, szent hitünk szellemébeni terjesztésének, egy egész uj nemzedék, a haza számára, s szolgálatára való elékészitésének forog fel fontos, kezünkre bizolt kérdése! Nekünk ugyanis erősen kell, az élet amaz ismert, teltekre buzdító szabályához ragaszkodnunk, mely Isten segélye felöl biztosítja a magokon saját erejekböl segíteni tudókat! — s hogy ez utolsóra törekedni elnem mulasztánk, könnyen kiderülend, ha főiskolánknak a közelebb mult évek alatti haladási mozzanatai felett, rövid szemlét tartva, fontolóra vesszük mind azt, mit egyházkerületünk, az egyesülés és egyet-értés paizsa alatt, minden külsegély nélkül, sőt azt, mint csak drága áron megvásárolhalót, magától határozottan elutasítva, ezernyi szellemi s anyagi akadályok dacára is létre tudott hozni! Mert ha csak egy futó pillanatot vetünk is, gymnasiumunkra, látjuk, hogy ott, hol régebben 2 — 3 rendszeres tanár vala alkalmazva, jelenleg már 9 rendes tanár működik, s hogy abban a kifejlett kor igényeihez képest,