Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-09-20 / 38. szám

NEM MINDIG CSAK OTT VAN A HIBA, A HOL AZT REJLENI VÉLJÜK. (Vége.) Nem mindig- egyedül ott van a hiba a hol azt rejleni véljük. De tekintsük meg a lelkészhivatal másik körét az igehirdetést. Vájjon hirdetjük-e az igét alkalmatos és alkalmatlan időben ? Ha e kérdést tennők fel általában lelkészeinknek, azon egyhangú kiáltást nyernénk válaszéi „igen is hirdetjük.u

Es ebben őket megcáfolni alig lehetne, mert nem hiszem, hogy lenne kinek szemére vethetnénk, hogy a vasárnapi istenitiszteletet meg nem tartja, egy prédikációt a maga módja szerint el nem mond, a mint a nagyon tágköríi törvények parancsolják, de annál sem többet, sem kevesebbet, ... szóval vád alá nem eshetik, megtartja a törvényt, mely parancsolja, hogy prédikáljon, de nem híveiért, nem az egyházért, hanem kenyeréért, ha pedig ezt megszolgálta önelégülten költi el, s hiszi hogy ennél többet senkisem kívánhat. Helyesen okoskodik, elvégezte mindazt, a mit a napszámosnak végezni kell, hogy alkudott bérét megnyerje. Azonban még ettől is megkívánjuk, hogy okosan járjon el munkájában, legalább alkalmas eszközöket használjon, p. o. gabonát ne kapával arasson, és szőllőt ne kaszával kapáljon, mert legnagyobb valószínűséggel többet ront, mint használ. Sőt minden munkásnak a főldmivelésnél tekintettel kell lenni a föld r minőségére, ha áldást vár munkájára. Es ezt még a legutolsó gazda is megteszi, csak az úr szőllöjének munkásai, nem, a kik minden figyelem nélkül, mikor a vasárnap következik, találomra szoktak szöveget vagy kész prédikációt választani. — Természetesen csak azokat értem itt. a kik ide tartoznak, s a kik ezt ha nem nyiltan is de magoknak minden tétovázás nélkül bevall hatják. — Az általános beszédek, melyek nem alkalmazottak, a melyeknek semmi vonatkozásuk a gyülekezetre nincsen, maradandólag, vagy javitólag ritkán hatnak. Ha oktatni, javitni akarunk, akkor a midőn szöveget akarunk választani, figyelembe kell vennünk a helyet, időt, körülményeket, a gyülekezet jelen állapotát, mely által minden tag érdekelve van, igy tarthatunk számot oly hatásra, mely változást, akaratelhatározást eszközöl hallgatóinkban. Nem kell hinni, hogy ékes, szónoki küleloadás nélkül hatni nem lehet, az ékesség csak kellemesebbé teszi az alakot s legfőbb érdeme az, hogy jobban leköti a figyelmet, de ez a prédikáció végcélját, t. i. a tanítást közvetlen elő nem mozdítja. Nem felesleges ugyan a szépet egyesíteni a hasznossal, sőt szükséges arra törekedni a szónoknok, hogy beszéde kellemesen előadott legyen , de mindig nagy hiba az — a rui nálunk fiatal lelkészeknél szokott többnyire megtörténni — ha a szépségre fektetjük a fősúlyt, s beszédeink belértékét csak mellékes dolognak tartjuk. S ha még mások is ottan-ottan megmondják, magunk pedig igen könnyen elhisszük, hogy kedvvel szerkesztett beszédeinket kielégitőleg tudjuk előadni, önelégülten vizsgálgatjuk szépen fölékitett rhetorikai figuráktól ragyogó, többnyire üres gondolatokból alkotott beszédeinket s ee^ész kénvelemmel » j megnyugszunk babérainkon, meg levén győződve, hogy elértük a szónoklat ne továbbját. Holott még azt sem tudjuk, vagy legalább nem gondolkoztunk rajta, mi is hát tulaj donképen célja prédikációnknak ? az-e hogy egy órán elmulattassuk hallgatóinkat, vagy hogy azokat tanítsuk. Itt is őszinte vallomást tehetünk magunknak és elsusoghatjuk • magunkban, miszerint a mulattatáshoz értünk, de a tanításhoz nem, az eszközt összetévesztjük a céllal, mivel a szépség csak eszköz lehet, de cél mindig a tanítás, akaratelhatározás. Pedig nem gondolom, hogy fiatal lelkésztársaim között volna, ki megelégednék, ha minden ebédre csak cukorsüteményt tálalnának elibe, anélkül, hogy tápláló eledelt adnának. — Az ilyen fölcsiklandoztatással azt nyerjük, hogy hallgatóságunk beszédeinknek csak felszínén jár, mélyére ereszkedni nem képes, csak a ruhát, nem pedig a velőt keresi azokban. Ez az oka, hogy sokan vannak minden templomi közönségben olyanok a kikről Révész e lapok 31. számában szól, kik a jó külsőt, a hang erejét a zajt, lármát stb. tartják legelső kelléknek a lelkészben, s csak azután veszik figyelembe, — bár azt is csak néha — a belértéket, ugy hogy ma alkalmasint veszve volna első Vilmos fr, király udvari káplánja, Delprat, kinek oly gyenge susogó hangja volt, hogy a nagy templomban, melyben 75*