Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-05-24 / 21. szám

miniszteri válságot, annál gyakrabban, minél több a miniszternek való ember, s minél kevesebb az engedelmeskedök száma. A szabad választás magában nem is elég biztositéka az autonómiának, mint nem lett Frankhonban, hol a nép III. Napoleon fejére arany koronát, saját kezére pedig vasperecet gyártott hat millió szavazatával. De tekintsünk végig egyházi kormányzatunk igénytelen asztalánál. Van-e itt csak egy is, kit dij — rang vagy hatalom-vágy hozott volna ide? A világi elemtől nemde áldozat, lelkipásztori férfiainktól pedig nemde a ránk bizott talentommali sáfárkodás szent kötelessége ez ? Nem jutalom, nem cím, nem hatalmi tekintély utáni sóvárgás vezetett ide minket, hanem a vallás ügye iránti meleg szív ösztöne, mit fájdalom jelenkorunkban, — mely ujjait szüntelen a haszonfogó háló fonalait eresztő orsón tartja, — a prózai világban kevesen értenek, még kevesebben érzenek. Es bizonyára csak is addig leszen erős egyházunk, addig álland fel minden intézményeivel, mig az ezt támogató oszlopok nem jutalmazott s nem bérbe szegődött szolgákból leendenek, hanem Vayak, Telekyek, Rádayak, Pázmándiak, Dégenfeldek, Lónyaiak, és hála az égnek! ha nem sokan is de, még elegen olyanok, kiket őseik magasztos szelleme áthat és lelkesít. Ugyanazért én nem győzök betelni azon magunkkali megelégedés örömével, mely származik abból, hogy a szolgálati díjjal kínálkozó alkalomtól elfordulni elég erősöknek találtatánk. Majd ha főiskoláinkban, ott hol a boldog emlékezetű időből a jámbor vén tanárok ingyen segítettek egymásnak az elárvult tanítványokat a tanfolyam szerinti tudományra oktatni, az időnkbeliek már — vajha messze későbbiek! minden tanóráért külön dijra ásitandanak, s az ifjúság, ez a haza és vallás jövendő reménye, a hozandja onnan magával ezt a jutalomért sóvárgó géházi fösvénységnek és elharapódzott visszavonásnak lelkét; ott és akkor kezdend egyházunk épülete düledezni. Még most nincs, de nem is kell rang, mellyel az egyházi szolga mások előtt fölemelt fővel s szemöldökkel járhatna. Legalább én soha sem értettem s érzettem az Üdvözítő ama mondatának erejét annyira mint mióta esperes va• gyok, hogy a ki ti közöttetek első, legyen ti szolgátok. Mondja tán valaki, hogy a megválasztatás magában jutalom. Én azt tartom, nem az, hanem díszes felpénz és kemény foglaló a hü szolgálatra. E téren nincs jutalom, de van rágalom, a miben hat év alatt bőven részesültem. Ne gondolja azonban senki, hogy ez engemet ingerelt volna. Benső szívérzettel elénekelgettem rá ama szép verset dicséretünkből: A mi hatalmamban nincsen, hogy azt megváltoztathassam; ámbár ne legyen kedvemre sőt nagy keserűségemre, csendes lélekkel elszenvedem: remélvén hogy gyümölcseit, és nem is várt terméseit, ha most nem, jövendőre szedem. Tehát jutalom ? az itt bent, s olt fent leszen egykor. Hatalmi tekintély ? ott hol a parancsnak nincs hangja, s meg hallásához fül sincs; hol a • közigazgatási rendelet teljesítés® nem is a kötelességek — hanem csak egyházi erények közé számíttatik : oly képtelenség, mint fából készült vas szög. Ezek szerint tekintve hivatalos állásunkat, bátran kimondhatnék, hogy egyházunkban tisztújjitásra, szükség nincs. Ámde az ember erőtlenség edénye, elgyöngül megrestül a test, megfárad, megunatkozik a lélek, elkedvetlenül a szív a szolgálati kötelességektől s ez annál hamarabb bekövetkezik, minél buzgóbb valaki a szolgálatban. Ugyanazért a ki magát ebben az állapotban érezi, szintúgy kötelességet teljesít, ha le teszi a hivatalt, mint teljesített akkor, midőn azt akaratkészséggel elfogadta. Ez a kötelesség parancsolja nekem is, hogy az esperesi hivatal!, mellyel az a.-borsodi egyházmegyének általános szavazat többsége ez előtt hat évvel megtisztelni kegyes volt, hálás köszönettel a bizodalomért, bocsánat kéréssel történhetett hibáimért, letegyem. Másik erősen kényszerítő indok az, mely egyházi tiszttársaim soráni végig tekintetesből merül fel. Hányan lehetnek itt, kik a közhivatalhoz épen olyan erőt, kedvet, lelkesülést éreznek, a minő kell vallásos ügyeink vezetéséhez. Illenék e hát elhinnem, ha mondaná is talán valaki, hogy lelépésem miatt a közügy szenved; hogy jelesb esperes ennyi jelesbek közül nem találkoznék. Szabadna-e elfoglalva tartanom a helyet, hol más talán több kedvvel, erélylyel s eredménynyel mükodend. Hallatszott ugyan és pedig tekintélyes tiszttárs szájából, olyan szó, hogy „az esperességhez nem kell ész- és igy e hivatalt tán én is elvihetném még tovább; de annyi ész mindenesetre kell, hogy belássam azt, hogy nem szabad az egyház rovására a sarkunkat tapodó gyorsabb erő előtt bezárni az útat azzal,, hogy a késő vénségig, vagy épen koporsónk zártáig megálljuk és megüljük helyünket sziklaként mozdulatlanul. Holott a csupa suly, már akár tudomány, akár tisztes vénség tapasztalati kincseivel terhelten, ha a munkaerőt az idő, mint az óra rugóját a rozsda eltétleníti, csak lefelé nyom, s a haladást gátolja inkább mintsem mozgatná. Azt mondja a bölcs. Pred. is 10 : 13, Jaj neked o r s z á g, m i k o r a te királyod gyermek. S ezt nemcsak az első, hanem a második gyermekre is kell érteni. És itt rejlik az egyházi tisztujitásban keresett boldogabb jövendő reménye. Ugy hiszem, itt vélte azt keresendőnek a solti nt. egyházmegye is. Mi hogy elérettessék, óhajtandó, hogy a tisztújítás noszaja (agi) ne a tömegtől, hanem a hivatal férfiaitól vegye indulását. Ilyen indokoktól vezéreltetve elhittem lelkemben azt, hogy az egyház iránti igaz hűségemnek — mit csekély erőm szerint ez ideig minden lehető alkalommal rnegbizonyitni törekedtem, — semmivel sem adhatnám kétségtelenebb jelét, mint azzal, hogy érezve gyöngeségemet, idő— koros nyavalyám súlyát, szemeim erőtlenségét s feledékenységemet, az erősb vállakra illő terhes hivataltól viszszalépjek. Mit midőn a legmélyebb tisztelettel nyilvánítok,, az esperesi pecsétet, e hivatali jelvényt, ezennel a nt. megyei gyűlés asztalára leteszem; azzal a keblem mélyéből fakadó imával, hogy a mindenható Isten, adjon időről-időre egyházunknak hü őrállókat. Virágozzék az evangyéliom^