Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-03-15 / 11. szám

elsajátított türedelmes, szeretni tudó, megbocsátó jelleme, és tudományos képzettségénél fogva állhat egyik vagy másik laicus felett. Ezt hiszem és vallom én a protestáns pap külsó' és belsó' méltó köntösének. Mert hiszen igaz az, hogy a szépített külső egyelőre megnyerő, s egy vagy más értetelemben mindig hódit, és igy a papnál is csak a legjobb hatást gyakorolhatná; de az a kérdés, hogy ezen külsőt, általános egyöntetűségre emelni egyháztörvények által lehet-e s kell-e? Az egyház is, mint minden társaság, intelligens és kevésbbé intelligens emberek vallástársulata. Az intelligentiánál, hol a helyesen felfogott protestantismus ismerete meg van,—váljon van-e mit megmenteni a külső által? Az intelligens embernek legfelebb is aesthetikai érzékét sértené a kirivó rosz külső; mig ellenkezőleg, ha papjaink uniformist öltenének, azt mondhatná, hogy az egyház külseje merevedő félben van, hogy a tekintélynek ezen szalmaszálába, mely meg nem ment, kapaszkodni nem való. Igenis, az a talár, azzal a fehér nyakkendővel, mely egyházi codexünkben mint törvényes külső határoztatnék meg, egy lépés volna az egyház külső tekintélyének megalapításához s az örök eszmének tárgyiasságokba való bebilincseléséhez. De lássuk, mit eredményezhetne az egyenruha a kevésbé intelligens egyháztagoknál. Épen itt tűnik fel csábító természete a külsőnek. Az egyszerű ember látva itt, ott és mindenütt, a papok egyenlő külsejét, nékie minden bizonyára, habár magának megfejteni nem tudná is, a papság mint rend tűnnék fel, s közelebb hozatnék gondolkodásában azon egyház életének tüneményeihez, melyben a belső- és külső tekintély egész a supranaturalék határába esik. Vagy ha az egyénnél keressük eme határozott külső hasznos voltát, nem mondható-e az, hogy minden egyháztag jobban és kevésbé ismervén saját egyháza papját személyesen is, ismervén erkölcsi életét, szónoki tehetségét, vallásos buzgóságát: az ezekbeni hiány az egyöntetű ruha által fedezve nem leend? Mert még a leggyöngébb elméjii ember is olyannak tekinti papját a szónokszékben, azzal a talárral, azzal a fehér nyakkendővel, a milyennek cselekményei élőmunkájával magát a templomon kivül és mindenütt lenni bizonyitá. Vestis non facit monachum; régi, okos, igaz közmondás. Az elmondottakból egyéni meggyőződésként azon tételt állitom fel, hogy bármilyen hizelékeny legyen is sokak előtt a protetestans papok egyöntetű külseje, — papi egyenruhát egyházi irott törvények által megállapitani nem lehet, nem kell. Nem az mondatik pedig ezzel, hogy — mert egyenruha törvényileg meg nem állapíttathatván — a protestáns pap már minden tarkabarkaságokat magára szedhet. Sok, a mit papiroson meg nem írtak, a szívekbe íratott. Ezt mondja Pál, Rom. 2: 14, 15. Magyarhoni protestáns egyházunk. hála az égnek, minden ponton tudományban, s egyéb emberi erényekben sok kitűnő férfiakkal bír, s a szabadság általuk az egyház, illetőleg vallás gúnyára használtatni nem fog. A szépnek és jónak a szívekbe irott benső törvénye kell, hogy legyen, a mi törvényünk. Ha pedig csakugyan azon tárgyhoz kell szólani, hogy mégis milyennek óhajtandó tulajr donképen a protestáns pap külseje V valóban erre csak azt mondhatom, hogy olyannak, mint egy komoly lelkületü úgynevezett világi emberé, ki köntöse kirívó színeinek hatására nem számit, vagy azzal mást meg nem botránkoztat, és anynyival is inkább, mert kell, hogy ő, mintegy bölcs, mint egy erény-példakép, a világ szenvedélyszerü sok bohóságai felett túlemelkedjék. Es különösen pedig az illitici coloris ruhánemüek, mint egyházi szónokot, nem illetik meg őt. Mert a külső hatása között intelligens és kevésbé intelligenseknél ismét különbség van. A ki szellemében, mint egy uj világ bölcsészetének vallástanait hordja a protestantismust, mint vallást és mint tudományt, az a tiarában ágáló pap szónoklatát ép oly rendithetetlen lélekkel hallgatja, s ha kell bírálja, mint abban a végig legombolt attilában szelíden beszélő papét; mig a kevésbé intelligens szelleme, az érzékeibe fisikailag ütköző külsőségeknél megállapodik, s aztán megkezdődik a képzelet játéka, anélkül hogy a szívet igaz eszme mozgatná, s vallásos érzelmeire a józan-okosság némi befolyással bírna. Amott botrány, s itt valóságos tévvezér a kirivó külsőség. Ugyanazért a komolyságnak leginkább megfelelő