Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-03-01 / 9. szám

Divini Minisler"-nek. Ezen tételre vonatkozik, mint a címen jegyezve áll, észrevételünk. Az mondatik ugyanis: „Midőn a prédikálást Tiinotheus tanítványának s általa minden lelkésznek kötelességévé teszi, 2 Kor. 4, 5. egyszersmind arra is figyelmeztet, hogy ne magunkat prédikáljuk; hanem a Krisztust" stb. Qui bene distinguit, bene docet. — Jelöltük hely, igy fogalmazva kissé idegen hangzású, — épen gyakorlati hitszónokok elébe olvasott értekezésben. Ugy látszik, hogy a szöveg pontos értelmén ez egyetlen hely, kissé túlmegy. A továbbad kivont következmények — mind igazak és ámenek. Ez magában ; több az igaznál; erre is alkalmazható a bölcs intése: „Ne légy felettébb. Pred. 7, 16. Miért ? Igy a mint áll a kívánva parancsoló mondatszerkezet, különösen a tiltó „ne" szócskával, körülbelül ilyen természétes értelmet ád, mit különben a nagybecsű értekezés sehol nem következtet belőle: — Saját emberi és ker. meggyőződésünket, köztörténelmi és mindennapi életből vett példákat, köztudomásu adatokat, gyülekezetünk közéletébe vágó kérdéseket soha föl ne vigyünk a hitszónoki székbe, ne elegyítsünk az ige hirdetésébe.Azonban, hajói utána nézünk, Pál apostol a szöveg idézett szavaiban, mint egyébütt is számtalanszor, közvetve bár, de még is felette közelről, épen magát, saját egyéniségét prédikálja híveinek és nekünk; mert hiszen ugyancsak igazolni kívánja az ö ige-hirdetésének isteni hitelüségét, szemben az ellentörekvő hitegetök álpálhoszával. Kizárja tehát a hiu emberi bölcselkedést — Önmaga nevében — minden igehirdetőket illetőleg és mindenkorra a sz. gyülekezeti szószékről; hanem idéztük szavaiban mégis aligha nem több accomad a t i o, mint általános érvényű lantétel, annyival kevésbbé categoricus imperativus, van. Felvett tárgyunk javára, füzzük tovább az értelmezést! Valóban megdöbbentő magyarázat az igehirdetésre — gyakorlatilag — ez apostoli intés ; ne magunkat prédikáljuk ? Sőt épen maga a hitszónok lehet nálunk az istenigének — saját egyénisége, inivelt emberi, felmagasztosult ker. öntudata és benső lélekvilága által — közvetítő tolmácsa, hirdetője s fő kellék, hogy valóban .le gyen. Igy van miből, — élő hit, Istenben alapuló remény s jó cselekedetekben munkás szeretet kincsházából, — mely Ön kebele, ót és újat bőségesen előhozni. Igy lehet, és kell, a földi vándorpálya, az örökké valóra előkészületül csupa megpróbáltatásból álló, örömek- és fájdalmakkal szüntelen változgató életfolyamunk egyes történeteit, ugyanannyi homályos, rejtélyszerü s aggasztó kérdéseket az igénék isteni fényével bevilágítani. Ily módon lehet értelme annak, hogy tanuljon.és dolgozzék s a szószékre jól készülten álljon fel a hitszónok. Nézzük az ellenkező esetet, a bibliához — betűit értve — lekötözött állapotban. Ekkor legtanácsosabb, elővenni a jó auctorokat, előadni — felolvasás gyanánt (opus operatum), — hallgassa ájtatos szendergésben a gyülekezet — a szép csengésű szavakat, megszokás által kedvessé lett állató dal gyanánt. Ekkor teljes igazolásukat nyerik amaz ódon szabású külföldi egyetem látotlaink, kik az ott hirdetett és nyomtatásban is megjelent épületes tanításokat haza hozván, kizárólag használni szokták, s ezen tiszta elméleti vallásbölcséletből ékesen szőtt font valarniséget ha egyszer Sz. Karácson első reggelére elprédikálták, egy kis textusváltóztatással — épen ugy előadhatják húsvét s pünköstnek ugyanazon diszalkalmaira; mert a hivő gyülekezet sem ez sem amaz előadásnál egy ép mondatot nem talált s nem érteit az egészből. Ezek lám, nem önmagukat prédikálják ! Egyszerűen csak jelezni, s méltó figyelem tárgyául bemutatni kívántuk a jeles tételt. Egynél több szóra érdemes az, — sine ira, — veritatis studio. Végre uj kérdésül behozva álljon itt: — Ugyan mikorra jő el az idők teljessége arra nézve, hogy—a sok külföldi utánhlmezés helyett — sajátlag és iulajdonképen magyar népünk vallás-erkölcsi jelleméhez, ritka egészséges észjárásához alkalmazkodva, tisztán eredeti jellegű s a a mennyire lehetne, önálló homileticát miveljünk? K e n t r o n. KÖNYVISMERTETÉS. VÁLASZ F. I.-nek. A múlt évi „Prot. E. s I. Lap^ 1289—91. lapjain „Katekhetika" cimü munkámra (Sárospatak. 1862. 200. lap. ára 1 frt 15 kr) egy rövidke ismertetés s bírálat jelent meg, melyre, — nem azért, hogy a végszó enyim legyen, — nem is, — hogy a helyes bírálat alól kirabulizáljam magamat, mire magam hívtam fel az itész közönséget, — hanem hogy hallgatásom által a bírálatnak szerintem tévesztett nézeteit bűnömül ne látassam fogadni, e pár sornyi szerény választ kérem az itész közönség figyelmébe ! Müvemet méltán nevezi B. űttörésnek, nem azért, mert magyar nyelven ily munka nem létezik; hanem kivált azért, mert tanaim a külföldi ily nemű müvekéitől lényegesen eltérők, s honi egyházi szervezetünkhöz alkalmazottak. Az is igaz, mit B. az idő rövidségéről mond, mely e mű kidolgozásánál sz. rendelkezése alatt állott, — mint azt magam is bevallám, rögtönzöttnek nevezvén azt a bevezetés 4. lapján, az ott olvasható okok miatt. De hogy minden rögtönzöttsége s kezdőisége mellett is nem oly kuszált munka, minőnek B. bemutatja, arról ép a bírálat ellenvetései győztek meg. Bár vegyük részletes vizsgálat alá a bírálat állításait. Abban, hogy „talán helyesebb volna előbb a katekhetika fogalmát adni, s azután beszélni annak állapotáról, jelen viszonyok közti feladatáról, különösen pedigcéljáról," igaza lehete B-nak, ha a munka valamely megalapított rendszer utánzása, vagy valamely kész mű átfordítása leendett: deSz-tsem nem egy divatozó elv, sem nem a „talá n" vezette : hanem adta a tudomány fogalmát úgy, a hogy az lelkében fogamzott, alakult, az előre megala-