Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-02-09 / 6. szám

sokasággal éreztetni kivánta, miszerint az emlegetett kenyérben nem lehet részesülniük,— szemökre vetette, hogy szemlélték már az ö müveit, és mégsem hisznek benne (hogy részesülhetnének hát ama kenyérben ?). És aztán mintegy elfordulva tőlük, inondá : hogy majd hisznek benne mások, kik az atyától vonva hozzá menendnek ; ö pedig szívesen befogadja azokat, hogy teljesítse az akaratját, hogy mindennek, valaki látja a fiút és hiszen ő benne, örök élete legyen és a fiu támaszsza fel azt amaz utolsó napon. (56. 1.) Végül azt vonja ki, hogy a J é z u s K r i s z t u s b a n h ivés kifejezés vagy egy jelentésű a Jézus Krisztus hüsának evése és vérénék ivása kifejezéssel; vagy nem egy jelentésű ugyan, de eszköze a szóban forgó evés és ivás megtörténésének" (57. 1.). A mily igaz, hogy az itt szóban forgó kenyér nem vonatkozik az Úrvacsora kenyerére: szintoly igaz másrészről az is, hogy az idvezitönek hit általi elsajátításán is nem lehet itt csak és egyedül a váltság halál által eszközlölt üdv elnyerését érteni. — A szavakat tekintve, inkább lehetne vitatni azt, hogy itt szó sincs sem halálról, sem bűn bocsánatról, sem elégtételről, hanem igenis az örökéletről és feltámadásról. — De mi ezt részünkről nemcsak nem akarjuk; sőt teljességgel lehetetlennek ítéljük, jól tudván, hogy feltámadás nincs halál, — örökélet és üdv bűnbocsánat nélkül. De fordítsuk meg most már a dolgot, s kérdezzük meg Menyhárt urat, miért akar öcsak egy momentumra fektetni minden hangsúlyt, miért küzd az élő idvezitöveli egyesülés ellen ? (31ert azt csak nem képzelhetem, hogy az idvezitönek életén ismét csak a 34 esztendőre szorítkozó földi életéi értené a testben megjelent istenfiunak.). Mintha hallanám a feleletet .... és látnám a kinyúlt kezet, mely János VI: 51-re mutat. — Hiszen ott tisztán meg van magyarázva, — mennyiben örök életre tápláló kenyér a Jézus; a mennyiben t. i. odaadja, — feláldozza életét a világ javára. Valóban ugy látszik, hogy a t. szerző annyira bizonyosnak s minden kétségen felül állónak tartja e versnek itt közlött magyarázatát, hogy azt már csak egyszerűen idézni és registrálni kell. — Mig egyéb helyeknél ugyancsak meghányja-veti a dolgot: addig itt mintegy átszökken, — s beéri a legrövidebb érintéssel. Pedig nem is említve, hogy e versnek integritása épen nincs még mai napig megbizonyítva , ki meri igy is állítani, hogy a dtóao) csak feláldozást = halálraadást jelent, — különösen mikor legtöbb esetben az idvezitönek földi életét, a lógósnak emberi megjelenését, — ellenben a halálra adott testet <roj[ia-\al fejezik ki az uj szövetségi irók ? Állítani ugyan lehet; de megbizonyítani alig; mivel ha a halál volna itt a fő és kizárólagos gondolat: teljes lehetetlenség volna azt az 53-ik versben végkép elejteni. Valóban itt általában van szó az idvezitő önfeláldozásáról, melynek koronája kétségkívül a halál, de életébeni működései is lényeges momentumait képezik. Bármikor is szívesen fogom bővebben is kifejteni és indokolni az itt mondottakat, — ha szükségét látandom, — de ezúttal ennyivel is be kell érnem. Mellőzöm a többi helyek magyarázatának taglalását is; mivelhogy ott különben sem fordul elő valami lényeges diíferentia. — De nem mulaszthatom el némely, a magyarázat közben előforduló okoskodások s következtetésekre nézve megjegyezni, mikép azok nemcsak nem növelik, de megcsorbitják az értekezés becsét Ilyen már például a 77. 78. lapokon ím ez : csak akkor eszszük mi a Krisztus testét és iszszuk az ö vérét az Úrvacsorájában, ha már az apostolok is ették és itták stb. ugy de az apostolok nem élvezhették, mert Krisztus személyesen állt előttük, két teste pedig nem volt. - A feltámadott testét sem élvezhették pedig, mert ez meg sem volt még akkor. — De ha meglett volna is az : Krisztus a megtöretett testről s kiontott vérről szólt; a feltámadt dicső •est pedig nem töretett meg stb. Az egész isten-emberi személyiséget sem vehették az apostolok, mert az már bizonyos, hogy testéi nem vehették ; már pedig az isten-emberi személyiség az emberi testet is magában foglalja. — stb. stb. A 81. lap végén maga mondja az érdemes értekező hogy az Úrvacsorája jelentősége feletti tárgyalásban annak kiemelését : hogy mi az Úrvacsorájában eszszük a Krisztus testét és iszszuk az ö vérét, — a jelen időben már a helv. h i t v. reform, előadóban dogmatikai alaptalanságnak, hibának, fogalomzavarnak tekinthetjük. — Hogy vehet föl tehát mégis tudományos értekezésbe oly okoskodást, mint a most idézett — én részemről megfogni nem, csak csudálni tudom. — ! ? ! Részemről ugyan hozzá nem fognék a cáfolathoz ott, a hol még ily bizonyításra is szükség van. De van az értekezésnek e részében oly hely is, a mi viszont a legnagyobb méltánylatra és figyelemre érdemes, s igy hallgatással nem mellőzhető. Ezen hely a 80-ik lapon azon pont, melyben szerző mondja, hogy a Krisztussali közösségünk nemcsak külső, = nekünk tulajdonitásban álló, hanem bel, = lelkületi is egyszersmind, s áll erkölcsi jellemünknek Krisztusévali azonosságában stb. — Szívesen elhallgatom, hogy a 47-ik lapon még ellenkezőt irt; s hogy ez a fölebb vitatottakkal nincs összehangzásban, mert valóban örülök, hogy itt ismét közelebb jöttünk egymáshoz. Ezekután megkísérthetjük immár rövid párhuzamot vonni a Tatai és-Menyhárt urak theologiai álláspontja közt, a mennyiben a munkáikban nyilvánuló szellem után ezt tennünk lehet. Menyhárt űr hibáztatván általában azon felfogást, mely a sakramentomokat üdveszközökül tekinti: ennek ellenében, a mellett vív, hogy az üdv elsajátításának egyedüli tényezője a hit. A Krisztusnak hit általi elsajátítása pedig nem az ö islenemberi személyiségével, megváltó lényegével való összeköttetést, élet-összefüggést jelenti, hanem csak azt, miszerint a meghalt Krisztus elégtétele ne-