Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-10-26 / 43. szám

a dolognak, magát a felavatást. Midőn föpásztorunk az előtte álló ifjú lelkésznek azon kötelességek főbb vonásait, melyek az Isten emberére várakoznak, rajzolta, midőn megmagyarázta, hogy milyen lélekkel kereszteljen , mikép növelje a szerencsés egyházkelőnek örömét, mikép enyhítse a gyermekét vesztett anya fájdalmát, mikép árasszon lelket, vallást, erkölcsöt a confirmatioval, mikép áldja meg a szivek szerelését esketéskor, mikép őrködjék a családos élet békéje, nyugalma felett, mikép ostorozza, mikép javítsa annak botlásait, mikép öntsön reményt és megnyugvásla beteg szivébe, inikép támogassa a szűkölködőt, mikép emelje önbizalomra, csüggedtségre a sors sújtotta hívet, mikép rázza fel üdvözítő működésre az elszunnyadt lelkiismeretet: oly jelenetet élveztünk, mely az erkölcsi igazságok mindenhatóságára, az érzés emelkedettségére, a vallásosság mélységére nézve azon apostoli korba vitt bennünket vissza, melyben a keresztyénség a mostanival jóval közelebb volt az éghez. Az a mély meggyőződés, az az ihletett világosság, az a lángoló érzés, azok a tárgy fensége által meg szentelt s mintegy kiélesitett szavak, melyek, majd mint lágy szellő lengedeztek, majd mint szélvész ragadtak, majd mint hatalmas égdörgés megráztak, majd mint villanyosság átjártak : az összetömött hivek ezrei közt alig hagytak szemet szárazan, bizonyosan nem szivet megnemiudultan. Midőn a déli harang kongása .közt templomunkat elhagyók, két érzésben nyilván mindnyájan találkoztunk : egyik, hogy az igy felavatott papnak nem lehet isten emberévé nem lennie, — másik, hogy az igy megszentelt napnak nem lehet az emlékezetből kihalnia. A lelkiek után megemlékeztünk a testiekről, elmenvén seregesen azon közebédre, melyet egyházunk uj lelkészünk lakában rendezet. Alig telepedtünk le, megjelent néhány kis leány s ünnepelt főpásztorunknak egyszerű szíves szavak kíséretében ily feliratú; „Kegyelet emléke, mellyel az orosházi evangy. egyház érdemkoszorus szülöttjének, főtiszt. Dr. Székács Jósef suprens úrnak 1862. oct. 12-kén hódolt". — ezüst serleget nyújtott át, jeléül azon köszönetnek, melyet tőlünk ez alkalommal kiérdemelt, s emlékeül azon szeretetnek, mellyel iránta ugy is mint egyházunk gyermeke, ugy is mint buzgó föpásztorunk iránt viseltetünk. Mi következett ezután ? nem szükséges mondanom, vagy ha igen, elég arról annyit, hogy megpendült a zene, megteltek a szivek, megnyíltak az ajkak, szikráztak az elmék, szikráztak mindaddig mig nem a szikrázás nevezetesebb faktorainak, tisztelt vendégeinknek délutáni 5 órakor buesuéljent kiáltottunk. Orosháza, 1862. oct. 13. Horváth János. IÍÓRÓGY 1862. oct. 17. Nt. Szerkesztő úr ! Nem mulaszthatom el, hogy a „Protestáns Egyházi és Iskolai lap" olvasóit egy ünnepélyről ne tudósítsam, mely annyival érdekesebb, mivel a tordincai, ezen tudtomra egyetlen egy szerb ajkú helv. hitv. gyülekezet, újjáéledését jelzi. Itt Slávóniában ugyanis a négy magyar ajkú helv. hitv. helységen kivül van egy Tordinca nevű tisztán szerb ajkú község, melynek lakosai közül felénél több, mintegy 800 lélek, halv. hitvallású. — Hogy mikor, és miként alakult ez egyház — azt nem tudjuk. Azonban nem lehet eléggé csudálnunk az életerőt, mely nem engedé, hogy az oly nagy számú, ugyanazon egy nyelvet beszélő, de más hitfelekezelü honfitársaik közé át nem olvadtak; annyival is inkább, mivel ez ideig nem hogy lelkészük, de még csak tanítójuk sem volt. Ok ez ideig valóságos mostoha gyeimekei voltak anyaszentegyházunknak. — Rajluk csakugyan beteljesedett! Crescit sup poudere palma. Az absolutismus legfénylőbb korszakában egyszer ugyan vittek maguknak tanítót I azonban ez alig néhány hónapi működés után, a folytonos zaklatások és háborgatások árjának, és a hatóság végképeni eltiltása hatalmának ellent nem állhatva, kénytelen volt egy boldogabb tájra költözni. Sem az előtt, sem az óta nem levén lelki vezetöjök, a miveltség dolgában nagyon egy vonalon állottak szerb honfitársaikkal. Mint a tisztán magyar ajkú Kórógynak leányegyháza, egy óra járásnyiról, midőn az idő és foglalatosságuk engedé, vasárnap reggelenként átjártak, a hol a szerb nyelyvet csak csekély részben értő lelkész egy kis imát s egy rész bibliát olvasva, elbocsátá őket; ez reájuk nézve csak opus operatum volt, mivel csak némi részben értették. •— Ezen mostoha körülményt tekintetbe véve, nem is lehet csodálkozni azon, miszerint az ott születtek közül talán kettő nincs, a kik nem hogy irni,-olvasni tudnának: de csak az úri-imát is eltudnák mondani. Elképzelve tehát a lelki szegénységet, melynek hibájukon kívüli rabjai valának, — meggondolva a zaklattatásokat, miknek a mások türelmetlensége miatt folytonosan kitéve voltak, — s tekintetbe véve a csalogató ígéreteket, melyekkel a más vallásrai áttérésre csábitlattak, nem lehet eléggé csudálnunk az életerőt, és elég tisztelettel lennünk hitbuzgalmuk iránt. És ezt meg is érdemlik, mivel fáradhatatlan munkásságuk, és szegénységökhöz képest, roppant áldozatokkal folytonosan odaigyekeztek hatni, hogy keblök forró óhaját elvégre némi siker koronázza. Hogy ne lett volna tehát nagy szívok öröme, midőn L hó 12-én t. Kulifai Elek úr praeoransi hivatalát ünnepélyesen elfoglalá, a midőn egyszersmind az elkészült egyház is felszenteltetett, s az úri szent vacsora először osztatott nekik saját helységükben. — Öröm sugárzott arcaikon. Mi is,|kik jelen valánk, nem mindennapi örömöt éreztünk, kúkönösen midőn láttuk a növendékek sikerdús előmenetelét, dacára annak, hogy alig pár hónap óta járnak iskolába. Az iskolába járok 9 — 15 évesek. A szegény emberek elvonják magoktól a régen megszokott segítséget a mezei munkákban, a midőn felnőtt gyermekeiket iskolába küldik, és még is örömmel teszik ezt. Ez alkalommal lelkes felköszöntések mondattak, tí»-