Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-09-14 / 37. szám

len igénytelen közlésemmel e lapok tisztelt olvasóközönsége elé juttatni. A gyűlést megelőző estvén szokatlan élénkség tűnt fel Soprony utcáin, mintha egy varázsütésre uj élet szállt volna, a megyei élet letűntével s a tanulók eltávozásával hideg, merev, kiholtnak látszó város kebelébe. Oly megható, lélekemelő volt látni vallásunk egyházi s világi jeleseinek csoportozatait, öröm volt látni a buzgó apákkal megjelent kedves ifjakat, kikben van letéve jövőnk biztossága, kik elég korán átértik magas hivatásukat, mely az egyház ügyei iránti meleg lelkesedésben áll. Lelkem elmerengett a szent ügy szeretetétől vezérelt s áthatott sokaság fölött s keblembe égi angyalként azon édes megnyugtató tudat szállt, hogy a vallásnak, mely a megpróbáltatás nehéz napjaiban ennyi áldozatkész, felemelkedett lelkületű jeleseket mondhatott magáénak, a mint a mult csapásait felfogni erős volt, a jövő fölött aggályra nincsen oka. Mint Izrael népe az ős korban szent áhítattal vándorolt fel Jeruzsálembe, hogy közelebb álljon a szentélyhez, hol a törvények kötáblái letéve voltak, s boldogabbnak érezte magát, ha előtte meghajolhatott; boldognak érezzük magunkat mi is, ha évente összeseregeihetünk egyházunk szentélyéhez, hol az önkormányzat frigyládája nyugoszik, mit idegen kezeknek érinteni nem szabad, melybe önmagunktól alkotott törvények kötáblái, s az apák vérével kivívott s aláirt jogok letétetvék ; ez azon drága kincs, szent talizmán, mely létezésünk feltétele; ha ezt megrabolni vagy elvétetni hagynók, azon pillanatban elvesztenénk a bűvös erőt, mely védett századokon át, s halálos vész, Jeruzsálemünk pusztulása íratna alá. Istenhez emelt buzgó ima után főtiszt. Haubner Máté superintendens űr, a kerület magas, lelkesedő tiszteletével átkarolt főpásztorunk, a hírben s tettekben egyiránt nagy, s a sz. igazság törhetlen lelkű apostola — meleg, lelkes beszédben üdvözölvén a kerület nagyszámú képviseletét, a gyűlés megnyitottnak jelentetett ki. A főpásztori üdvözlés után, e.kerületi felügyelőnk tekintetes Radó Lajos űr emelte fel üdvözlő szavát. Jeles beszéde, mely a közelebb lefolyt évről egyházi életünk főbb mozzanatait állitá elénk, egyrészről azon buzgóság fényes bizonysága volt, melylyel a Radó név vallása iránt tündökölni minden időben szokott, mely nevet örömben és vészben a tettek terén első helyen látott mindig e kerület; másrészről legszebb jelét láttuk az elnöki előterjesztésben, s a gyűlés későbbi folyama alatt is az egyház ügyekbeni mélyen avatott jártasságnak, tapintatteljes felfogásnak, a hiányok pótlásához legbiztosabban vezető eszközök ügyes megválasztásának s a nyugodtsággal párosult határozottságnak, mely vonások midőn az egyént a köztiszteltetés magaslatára emelik ; a közügyök sikeres vezetésének alapfeltételei. A közörömöt, a közlelkesedést, mely a gyűlés minden tagjain átvonuló s leolvasható volt, fájdalmasan leverő jelenet zavarta meg. Nem várt, nem remélt lemondások nyújtatlak be, lemondások kerületünk főbb hivatalnokai részéről. Felolvastatott tekintetes Zmeskál István kerületi világi főjegyző űr levele, melyben midőn hivataláról határozott lelépését jelenti, szíves buzgósaggal ígér egyházi ügyeink körül további szolgálatot, szíves közreműködést. Lemondott kerületi egyházi főjegyzőnk nagytiszteletü S z e d enics György veszprémmegyei esperes űr, több rendbeli döntő érvü okokat hozván fel lemondása indokolására. Viszszavonulni látva kedves főjegyzőnket, szívünket nehéz szomorúság hatotta át. Ö egy volt azok közül, kik a közügyekért soha nem lankadó buzgósággal mondhatlan sokat tevének, tevének magáért az ügyért, minden láttatni kívánás nélkül. 0 tett, midőn tenni nehéz, veszélyes vala; szólt midőn a szabad szó villámcsapást gyűjtött a bátrak fejére; állt rendületlenül akkor, midőn a csábítás vagy rettegtetés előtt oly sokan elestenek. Ö lépett vissza, ki a mult nehéz napjaiban pár év előtt, ifjú erővel küzdött a vallásjog sorompóinál, s a megingott jog zászlóját bátran emelte fel, s gyüjté e kerület lelkeseit a védelemre egygyé. Kerületünk jegyzőkönyvi elismerést szavazott a visszalépő nagy férfiúnak. Mi beírjuk öt szívünk emléklapjára, öt, e kerület emlékére oly nagyon érdemest. Hasonló elismerés fejeztetett ki tekintetes Zmeskál István űr sok érdemeiért is. Az mondatik a bű, a vész soha sem jár egyedül, hogy a csapásokra csapások szoktak következni, ez állítás fájdalmasan igazolta magát, mert egyházi aljegyzőink, nagytiszteletü Karsay Sándor és tekintetes Eöry Sándor urak lemondását is kénytelenek voltunk hallani. Mindkét nagy érdemű férfiú azon alapra fekteté lemondását, hogy hadd folyhassanak be minél többen az egyház ügyek vezetésébe; hadd nyittassék tér a tehetségek előtt, s alkalom adassék az érdemek méltánylásához. Valóban megdöbbentő, megfélemlítő jelenet vala ! Mi nem vagyunk tehetségekben, jeles egyénekben szegények, de mikor ily erő s tehetségdűs jelesek visszalépnek, csapásnak vesszük azt. Vannak, lesznek jeleseink; de ki mutatja meg ügyeink tömkelegén keresztül vezető s az általuk követett biztos űtat, ha épen azok vonulnak vissza, kiket irányadóul szoktunk tekinteni. Tudjuk mi azt, hogy számtalan oszlopon nyugszik a ház, de tudjuk azt is, ha a sarkkövek közül kiveszünk néhányat, megrendül és meginog az. Az egyházügyek szerencsés vezetéséhez évtizedek hosszú tapasztalata igényeltetik. Mi nagytiszteletü Karsay Sándor és tekintetes Eöry Sándor urak nevéhez édes reményt csatolunk, miénknek mondjuk azokat, jogot tartunk arra, hogy mieinknek mondhassuk azokat a jövőben is, mert mindkét név nagyon szükséges arra, hogy egyházkerületünk ege eddigi fényes legyen. Igaz, a jövő Isten kezében van, de bátran oda tehetjük és a közérzületben; azért bár a lemondás elfogadása első pillanatban a lehetetlenségek sorzatába tartozott is, mégis a mellettük nyilatkozott általános lelkesület által leleplezve láttuk a jövőt s biztos reményünk levén arról, hogy a közel jövőben még inkább a mieinknek mondandjuk mindkettőt, — lemondásukban belenyugodtunk. (Vége köv.)