Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-08-10 / 32. szám

i\á sa szerintetek leket len vagy épen képtelen: mikép lehet akkor halála is az, a minek hirdetjük, t. i. végtelen (azaz isteni) becsű Isten előtt — s megváltó (azaz isteni erejű) reánk nézve ? Benne vagytok ismét az Unitarismusban, s Krisztustok egy derék ember, egy bölcs tanitó, de kinek isteni jellemére, telek, egy kis emberi kétértelműség árnyát veti az, hogy szájába oly beszédek adatnak, melyeket valódilag érteni maga sem akar. — Vagy ha azt mondjátok, hooy Krisztus feltámadása szükségtelen is: ellenetek kiált az évezredek tapasztalása, ellenetek a lélektan, ellenetek saját belsőtök, mely épen e tant érzi és vallja olyannak, mi a minden vallások egyik fökivánalmának, a szív megnyugtatásának egyedül felelhet meg. S ha végre nem eléggé bebizonyitottnak mondjátok a feltámadást: — nevezzetek egy tényt, akár az evangyéliomban, akár az azzal egykorú világi történetírásban, mely jobban be volna bizonyítva ! Mert tán magatok sem fogjátok sürgetni ama nevetséges állításokat: hogy ötszáz, vagy bárcsak tizenkét ember, hetekig mind ugyanazon vizió uralma alatt legyenIS talán Sz. és T. sem fogják ismételni, mit Lang a „Zeittsimmen" szerkesztője Güder ellenében felhoz (e folyóirat idei 10. számában a 204, lapon): hogy az evangyéliomok tanúsága Krisztus feltámadásáról épen egy sorban áll a Livius első könyveivel a régi római történetről, melyet Niebuhr stb., megcáfoltak és ama tény semmivel sem hitelesb Rémus megöletésénél; feledve: hogy a történet után azonnal iró szemtanuk és a 6—7 század múlva hagyományokat öszszeszedő iró közt csakugyan van egy kis különbség. Nem kisérhetjük Filó urat Sz. és T. ellen folytatott diadalmas harca minden nyomán. S még csak utószavához akarunk részünkről is egypár szerény megjegyzést kötni. Utószavában igy szól: „Lehetett volna e tárgyról confessiónk s egyházunk államjogi viszonyának szempontjából is egypár komoly szót mondani: de én ezt célzatosan mellőztem." stb. Nem tudjuk, mi lett volna Filó űr mondandója, s az ő nevében mi nem is szólhatunk. De mivel részünkről a kérdést elejétől fogva szerettük ezen szempontból is tekinteni, Filó űr idézett szavai épen kívánt alkalmat nyújtanak elmondandására annak, a mi szívünkön fekszik. A helvét hitvallás XI. 8. §. ezt mondja : „Hiszszük és tanítjuk, hogy ugyanazon Urunk Jézus Krisztus, valóságos testében, melyben megfeszíttetett és meghalt, támadott fel a halálból; eltemetett teste helyett nem mást támasztott fel, sem a test helyett lelket nem vett fel, hanem teste valóságát megtartotta, stb." A heidelbergi katekizmus 45. kérdése hasonlókép minden habozás és félremagyarázhatás nélkül, ténynek teszi föl a Krisztus test szerinti feltámadását. Nem azért hozzuk föl ezeket, mintha a hitvallásoknak és egyéb symbolikus könyveknek absolut tekintélyt tulajdonítanánk , vagy azt hinnők, hogy azok örökre gátot vetettek az irás minden további magyarázatának és szorító láncul vannak a keresztyénségen. — Söt inkább hiszszük és valljuk, hogy a keresztyénség kovász, mely folyvást élesztöleg működik, mustármag, mely egyre terebélyesebbé növekszik, lélek és élet, mely semmi életölő formák közé be nem kényszeríttethetik. S hiszszük és valljuk, hogy az irás, mely Istentől ihlettetelt, örök tárgyat adand az emberi tanulmánynak s örök forrása marad a hitnek mely mindeneket megpróbál s a mi jó azt megtartja. S hiszszük és valljuk, hogy a helv. hitvallást és a beid. kátét még tökélyesbekkel váltják fel majd a következendő századok ; söt lesz idö, mikor hasonló symbolikus könyvek épen nem lesznek, holott a biblia — az örök könyv — teljes érvényében álland s közvetítő könyvek nélkül szóland az emberiséghez. De részünkről, — nem a jövőben hanem jelenben, s nem képzeleti, hanem adott körülményeink közt élve, — azon magyar protestáns egyházhoz számítjuk magunkat, mely egyfelől a bécsi és linci békekötésekben az 1608. ker. el. I., 1622. II. conditio 6-ta, 1647. III., 179°/,. XXVI. t.cikkekben hazánkban szabad vallásgyakorlattal bírónak ismertetett el, mely összes törvények nem egy vagy más szektára, hanem részint megnevezve, részint alattertve, de mindenesetre világosan csak azon ágostai és helvét hitvallást követőkre szólnak — mely hitvallások a német birodalomra nézve a vvestfáli békében elfogadottaknak mondattak vala; — és m á s f e 1 ö 1, a melynek lelkészei, midőn papi hitöket leteszik, a bibliára ugy szoktak megeskünni, mint a symbolikus könyvek szerint magyarázandóra. Részünkről, a semmi hitvallástól nem kötött teljesen szabad vallásgyakorlatot magasztos eszménynek lenni megengedvén, — hazánkban az emiitett törvényes jogalapokra bátran szeretünk hivatkozni, s fogunk is jó lélekkel mindaddig, mig egyházunk a helvét hitvallás alapján áll. De ezen törvényes és államjogi alapunkat eljátszottnak és egyedül természetjogi követelményekre redukáltnak tekintenök, mihelyt a bibliát máskép, mint a helvét hitvallásban történik, látnók egyházunk által magyarázva. Megengedjük, hogy ily idö elkövetkezése nem lehetetlen, s tán Sz. és T. lélekben ezen dicső kor előkészítőinek látják magukat; — de annyit merünk mondani, hogy akkor más államjogi alapot kellend a magyar protestáns egyháznak keresnie, mint a bécsi és linci békekötések és más esküt kellend papjainak letenniök, mint a melyet én — s valószínűleg Sz. és T. urak is letettek. „Valószínűleg" — mondám, mert kik légyenek Sz. és T., nem tudom s nem is keresem, mivel inquisitor nem vagyok. De ha „netalán" oly egyének volnának, kiknek akár egyházunk igazgatásában, akár s még inkább, leendő lelkészeink hitre készítésében szerep és befolyás jutott, azt a fönebb elősorolt tekintetekből sajnálni tudnám. Mert föl kell tennünk minden valódi meggyőződésről, hogy az magának érvényt szerezni s általános elfogadtatást előkészíteni igyekszik, kell igyekeznie: hogy pedig akár Sz. és T., akár más a szabad vélemény kétségbevonhatlan egyéni jogát oda terjeszsze ki, hogy a helvét hitvallást, magyar protestáns egyházunk jelenlegi kőszikláját helyé-