Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-06-01 / 22. szám

vannak és válaszolhatnak, vagy azokat, kik nálunknál hatalmasabbak, avagy azokat — visszatorlásképen — kik minket előbb sértettek: szabad. De egy sületlen éle alkalmazásának kedvéért, megtámadni egy egész testületet sem nem „erén yu

sem nem ,.b ű n,u

hanem idomtalanság. Pest, május 22. 18G2, Ivánka Imre. HÁLA S KÉRELEM A MÜÉNEKLÉS ÜGYÉBEN. Folyó hó 22-én egy magasztos s a keblet kedves, megragadó érzelmekkel elárasztó órát töllénk a pesti ref. templomban. Öt ujonan megválasztott lelkész atyánkfia szenteltetett fel az ur szolgáiul. Nem akarom itt rajzolni azon fájdalommal vegyített örömérzelmeket, melyek kebelünkben keletkeznek, midőn az általunk oly rögösnek, a lenézetés, guny, hideg közönyösség, földi bajok, szenvedések penészes virágival oly sürün kitarkázott protest. lelkészi pályára hiterös, buzgó keblű, az örök igazságért Krisztussal élni halni kész fiatal bajtársakat látunk lépni ; — nem akarom felmutatni a föpásztori felavató beszédben s imákban ragyogó bibliai bölcseséget s keresztyén kenetességet: — egy más dolog, jelesen a pesti protest. lel— kész-képezde énekkarának e szent ünnepélyem működése, az a vallásos lelkesült keblekből előtörő, művészi, mindenkire elragadólag ható éneklés késztet e sorok Írására, hogy egyrészt kifejezzem köszönetemet a buzgó ifjúságnak s ügyes vezetőjének azon nemes élvért, melyet mindnyájunknak szerze, másrészt hogy felkérjem mindezen, mind más protest. tanintézeteink ifjúságát, hogy az éneket ne feledjék ki ezentúl is tantárgyaik közül, — őrizzék kebleikben a müéneklés iránti kedvet, — ne engedjék a mi magyarországi collegiumaink ős poésisét elenyészni, s el-< fonyasztani azon nemes virágot, — az u. n. kantust — melyet apáink oly sok örömkönynyel öntöztek s ápolgattak ; kivált még lelkész-képezdében muliiatlan kellék, mert hisz egy lelkész pályáján a tudományosan kiképzett értelem mellett nem kissé fontos szerepe van a mívelt nemes érzelemnek, — az érzelem nemesítésére pedig alig van a zene mellett oly hathatós szer, mint az ének. Egy gyűlési tag. EMLÉKOSZLOP néhai tiszt. Süle Sándor büki ev. lelkész fölött. Ismét köny, ismét veszteség ! A köny annyira jogos szemeinkben, a veszteség eléggé meg nem siratható. Egy ravataltól jövök ... lelkem előtt most is a halál sötét emlékképei lebegnek, előttem lebeg a hideg koporsó síri szemfedelével, rajta a halvány hervadó koszorú, melynek fonnyadó hulló levelei bűsan hirdeték a szomorú igazságot : az öröm is rövid éltü virág, melyre gyorsan eljő a hervadás. Tudom, a temető csendes békepart, hol a szívek mint tenger mélyében elszórt gyöngyök háborithatlan békében nyugszanak ; tudom, a sirkebel megadja azt, mit az élet annyi dicső, magas irányú léleknek nem tudott megadni: a nyugalmat; tudom a temető sirhalmai szellembetük, melyek azt hirdetik : „ne sirassátok a halottakat, a sír ölében nincsen szenvedés. Meghalni nem nehéz ! Meghalni, mikor átfutottuk az életet, mikor kevés örömei és hosszú fájdalmai emlékét magunkkal viszszük el; meghalni, midőn mögöttünk hivatásunk bevégzett oltára áll ; elesni pályánk végénél, midőn a kiérdemelt koszorú ott van homlokunk fölött: igy halni meg... boldogság, szent öröm. De meghalni ifjan, jutalmazatlanul ? Sötét, kétségbeejtő gondolat I Meghalni, mielőtt éltünk volna, elhalni a pálya kezdetén, csak nehézségeit, fáradalmait ismerni s jutalmát nem ; mikor átszenvedtük az életet, a jövőért odaadtuk éltünk nyugalmát, feláldoztuk ifjúságiinkat; azon pillanatban roskadni le, mikor az álmodott s kiérdemlett mennyország küszöbén az első átlépést tettük .... oh ez sötét sors, nehéz, rémes halál. A kik igy esnek el, lehet-e azokat eltemetni megsiratatlanul ? Ujabb gyász érte a soproni alsó ág. ev. egyházmegyét, melynek egéről egy korán ellángolt, 8 hónapi rövid pályájú csillag hullt le f. hó 5-én, a büki ev. gyülekezet lelkészében, tisztelendő Süle Sándor úrban, ki életének tavaszkorában , 26-dik évében , mennyei föpásztorához egekbe hivatott. Szép reményű virág volt az ifjú testvér egyházmegyénk koszorújában, benne elesett a hitnek buzgó fáklyavivöje, az Isten országának szellembajnoka, benne kialudt a felvilágosodás oltárának szép fényű szövétneke. Ott állt a koporsó előttünk ! Reá nézni oly szívrenditö látvány vala ! Miért kell meghalni ily ifjan, ily korán ! A ravatal mellett gyászba borulva állt a büki szent gyülekezet, megrendülve a csapások súlyában, mert egy év alatt két szeretett lelkészét siratta és temette el, — nem volt szern, melyben a részvét fájdalomkönyűje ne tűnt volna fel, s azok a könyek, miket a szeretett nép szerető pásztora fölött hullatott, legszebb éke, legdrágább gyöngye volt az ifjú lelkész koporsójának, mert az a lelkész, ki népe által megsiraltatik, az nem halt el jutalmazatlanul. A gyászszertartást nt. Horváth Dávid, farádi lelkész, t. Csapli István meszlényi, t. Holbok József szakonyi, és alulírott teljesítették. A szívből jött beszédek hü tolmácsai voltak a közfájdalomnak, mely felirott s olvasható vala minden arcokon. A szerencsétlen csapás kétszeres fájdalmu volt szíveinken, mert a korán halt ifjú testvér koporsójánál ott láttunk egy bizonytalan — legkétesebb jövőnek kitett bús lelkű apát s anyát. Ok szegények voltak, ez ifjú volt mindenök, ennek tanillathatásáért átküzdötték az életet, tűrtek, tanultak le/ mondani, hogy gyermeküket boldoggá téve, egykor annak