Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-04-27 / 17. szám

kül és a protestánsok nagy kárára szétvált két testvéregyház újra egyesüljön." Itt tehát a testvéri szeretet és türelem szellemét a más hitűek irányában is, különösen testvéreink, a helvét hitvallású evangyélmiak iránt ajánlják a püspöknek. Ez ama pont magva és célja. Es ez talán valami rosz s Istennek visszatetsző? \^agy tán nekünk evangy. papoknak, jelesül pedig superintendenseknek szeretetlenséget kell-e prédikálnunk, Titeket gyűlöletre, üldözésre izgatnunk nem csak azok ellen, kik velünk egy szentegyházhoz tartoznak, csakhogy más a hitvallásuk? A lutheránusok kálvinizálására e pont fogalmazásánál oly kevéssé gondolhatott valaki, mint a Sz. Háromság megtagadására az eskü megalapításánál ,,az egy igaz Istenre.Mert hát minek eskettetett volna meg a kerületi gyűlés az ág. hitvallásra, ha azon alávaló, júdási elárulását szándokolta volna, melyet vádlóim rám fognak? Én az ágostai hitvallásomra tettem le az esküt, s meg akarám és meír is fojtom tartani hiven. De ha az Isten-O O nek bölcs és végremehetlen tanácsa azt eredményezné, hogy a hit sértetlen megőrzésével a kettévált ev. testvérek szeretetben egyesülnének és szorosabban, mint most, egymáshoz fonódnának, mint az pl. Poroszországban történt, nem pedig a lutheránusok kálvinistákká, a kálvinisták lutheránusokká lennének, vájjon nem kell-e e fölött minden, Krisztust és annak országát szerető szivnek inkább örülnie, mint sem megbotránkoznia s átkozódnia? Nem mondotta-e az Ur: „azon ismernek meg titeket tanítványaimnak lenni, h a egymást szeretitek?" és nem tüzte-e ő ki az ő és az övéi működése- és munkálkodásának czéljául azt, hogy egykoron egy akol s egy pásztói* legyen? „Hanem," folytatják vádlóim, „te nem csak a lutheránusokat akarod kálvinizálni, hanem a szlávokat is megmagyarositani.u

Honnan meritik e vádat? egyáltalában fel nem foghatom, mert arra sem eskümben, sem utasításomban valamely oknak még csak árnyéka sincs. Nem akarok itt „a szlávok magyarositásárólu

, melyet évek óta nagy hevesen hánynak-vetnek, szólani, nem lévén annak sem helye, sem ideje. Hanem azt, hogy azoknak, kik a szlávok magyarosításával vádolnak, legkevésbbé sincs okuk, épen reám hárítani e vádat, azt jó lelkisnierettel állithatom. Székfoglaló superintendensi beszédemben hálát adtam Istenemnek azon irántam tanúsított legnagyobb jótéteményeért, hogy megengedé mind a három nyelvben, t. i. a magyar, német és szlávban egyenlőn jártasnak lennem, s ezáltal lehetségessé tevé#

. hogy superintendentiám mindhárom nemzetisége iránt egyenlőn igazságos Jegyek. Hozzátok okt. 31-én irott főpásztori levelemben nyilvános ígérettel köteleztem magam arra, hogy „mindén, a szláv nép tudományos, erkölcsi és vallási kimivelésére célzó, nemes törekvésnek nemcsak őszinte és buzgó gyámola leszek, hanem arról is fogok gondoskodni, hogy e sz. ügy nálamnál erősebb pártfogókra is találjon.*' — Emberemlékezet óta én vagyok az első superintendens, ki szláv körleveleket küldött s velők minden hivatalos ügyben szláv nyelven levelezek. S mégis én legyek az, ki a szlávok magyarizálásán működöm ! Husz éven át szláv gyülekezetek előtt hirdettem az igét; lépjen föl ellenem azokból csak egy lélek is, a ki anyanyelvét illetőleg tőlem erőszakoskodást tapasztalt volna ! Az, tudom, hogy történni nem fog: hanem azt hiszem és bizalommal várom, hogy ennek ellenében azon kitűnő egyházak, ha szükség volna rá, szívesen tanúskodnának Isten és emberek előtt a felől, hogy kebelökben áldás nélkül nem szolgáltam az Urnák, hogy áldás nélkül nem hirdettem nekik szláv nyelven az evangyéliomot, és hogy igy az Isten szláv ajkú népének építésében haszontalan munkatárs nem valék. Igaz, azon párttal soha sem tartottam, nem is fogok tartani, mely most e vádakat reám szórja, és mely, mint más helyen alkalmam vala megjegyezni, magát a szláv nemzetiség egyedüli őrének mondja, de mély meggyőződésem szerint e nemzetiségnek többet ártott és sajgóbb sebeket vert, mint legátalkodottabb ellenei, a mennyiben azt hazánk közönségének minden rokonszenvétől és jogos igényeinek minden gyámolitásától túlzott, szeretetlen, nyersen sértő fonákságai által megfosztotta. Azon fél, melyhez nekem tartozni szerencsém van, az, melyhez egykor Institoris-Mossóczy, Bartholomaeides László, Tab-1 i c z B o g y o s z 1 ó , B 1 a h o Máté, S z e b e r ínyi superintendens és mások — a mai napság élőket nem említve — tartoztak, tehát oly férfiak, kik nemzetöket, de az egyház jogait is szerették s e mellett az apostoli alázat, az igaz