Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-04-13 / 15. szám

liteni nem volt más, mint szónoki fogás és épen nem illik egy ,,tudományos felolvasáshoz", a mennyiben ennek az ellenvéleményt megcáfolni szabad, de elcsavarni épen nem. Előadó Spinoza nyilatkozatát Lázár fellámadásáró egyértelműnek találja azzal, hogy Kr. feltámadott; és mégis kevéssel azelőtt meg azt mondja, hogy Jézus, föltámadása után is — Isten fia maradt, mig Lázár az, a mi volt s i<ry inégegyszer meg kell halnia. — S tovább — „a mit Spinoza csak mondott, Pál meg is tette/' az is csak szónokilag jó, de szorosabban megvizsgálva nagyon hibás! Vagy talán Pál azáltal, hogy elismerte Krisztus feltámadását, a modern világnézetből antikba lépett vissza ? Pál, mint pharisáus, megtérítése előtt is hitte a halottak föitámadását és számos egyéb csodát, tehát az ö világnézetéből könnyen megfoghatta Jézus föltámadását, de mi, egy csomó ismerettel gazdagabbak ö nála, kénytelenek volnánk minden tapasztalatinkat feladni, természetismeretünket megtagadni, ha ténynek vennők azt, mit értekező vitat. Egészen hibás hát azt állítani, hogy a mit Spinoza, Strausz mondtak, azt Pál meg is tette. Ne siessenek az apologeták a modern világnézet ellenmondásait evangyéliomi elbeszélésekkel leküzdeni akarni, s ne gondolják, hogy itt csak egy párttöredékkel van dolguk! Nem! itt oly nehézségek vannak, melyek a természet vizsgálatából eredve elismertetnek ugy a legjobb keresztyén, mint a pantheista által. E nehézséget nem lehet oly könnyen legyőzni egy ily mondattal: ,,Isten személyileg szabad lény, és igy halottakat is feltámaszthat !" Sok apologeticai iskolának balvéleménye az, hogyazj hiszik, hogy a traditionalis egyházi hitcikkelyeknek egyedüli ellenfele a vastag pantheismusnak mumusa, mintha nem kellene az egész tudományt fölforgatni, feláldozni, ha azon hitcikkelyek változhatlan tekintélyre számíthatnának S a mennyire az apologeta eröszakot lesz a tudományon, ép oly kevés szolgálatot tesz Krisztusnak és a keresztyénségnek! Mert ugyan mit használ ennek, ha jelentősége egyes egyedül amannak „testszerinti'1

föltámadásától fiiggesztetik föl. Ugy áll-e csakugyan a dolog, hogy ha a testszerinti feltámadást kétségbe vonjuk ,,a halál bekövetkeztével ma is igy kellene fölkiáltanunk: „la farce estjouée ?" Sőt inkább ez is csak szónoki fogás, s nem kevésbbé e következő tétel is: „Ha Krisztus „testszerint" feltámadott —nem lehet többé azt állítani, hogy a test és lélek csak ugy vannak egymáshoz, mint a külső a belsőhöz, ugy hogy ha amaz — emez is felbomlik." Valóban különös, hisz épen ha a lélek csak „testszerinti" feltámadás után élhet, áll az, mit a szónok annyira igyekszik megcáfolni. Szóval a mit itt a testszerinti feltámadásból látunk leszármaztatva — vagyis leszármaztatni akarva, az talán még biztosabban következik a nem testszerinti föltámadásból. Az apostol azt mondja, hogy ha Jézus nem, akkor senkisem élhet a halál után s minden hiábavaló; ez „életet^ ő a halálbóli fölébredésnek nevezi. De a „testszerintii" szóval legalább nem tartotta ö sem szükségesnek oda tenni, sőt tanította, hogy a romlandó a romolhatlant magával nem vonhatja, ellenben a test porból lett és porrá lesz ! Mégis a szónok ép ez apostoli beszédből következteti le jelmondatát: „testszerinti föltámadás" s azt akarja, hogy a keresztyénség igazsága ezzel álljon, ezzel bukjék ! Eddig a bevezetés és már ebben is eléggé bebizonyította előadó, mennyire csalódott, midőn azt hivé, hogy egy — a hittől független tárgy vizsgálatába bocsátkozott. S bizonyosan hallgatói közt a Iegbuzgóbb, legkevésbbé bátor lélek sem remeghetett az eredmény felöl, ily kezdetet látva maga előtt. Es itt áttér Schweizer a tulajdonképi értekezésre, pontonkint cáfolván meg azt. Néhányat e pontokból mi is jónak látunk átvenni. Mindjárt legelején — folytatja Schweizer — egy apologetai fogásra bukkanunk. Ugyanis, Mária Magdolnát „többek társaságában" viszi értekező a sirhoz. Honnan tudja ö ezt? Igaz ugyan, hogy a többi evangyélista tesz erről említést, de János — kinek előadásával ö kezdi — erről mit sem tud. De értekező ily kicsinységeken nem akad föl, hisz Mária azt mondja — „és nem tudjuk, hová tették ötét" (Ján. 20. 2.), következőleg Mária többek társaságában van ! Mintha mondanám : m i emberek nem tudjuk ezt s ezt — következőleg én in i n <1 e n ember társaságában vagyok — mikor ezt mondom. Hogy jszónok Jézus feltámadásáróli „hitel" legelőbb is Jánosnál lát, — mielőtt még látta volna valaki a feltáinadottat, csak is az üres sirból és a szép rendben hagyott leplekből következtetve — melyek halottrablás esetében épen nem rendben maradtak volna — elismerést érdemel, mert nem minden apologeta mondatja azt az evangyélistával, a mit ö mond, de már kevesebb becse van azon állitásnak, hogy ily részletes leírás csak szemtanutói eredhet. Sokkal jobban tette volna továbbá ha a helyeit, hogy az ismert zsidó mese ellen tört ki — mintha a tanítványok lopták volna el a testet, hogy a fellámadásróli mesét elterjeszthessék — megemlítette volna, a mint azt János körülményesen teszi, — hogy József és Nicodemus — (kik sem a feltámadás szemtanúi, sem tanácsbeliek nem valának) csak ideiglenesen temették a közelebbi sírboltba a testet, hogy még a szombat kezdete előtt bevégezhessék a temetést, és igy aztán természetes, hogy midőn a szombat bevégeztével öt elvitték onnan, semmi erőszakos halottrablásnak nyoma nem lehetett. Előadó tovább menve igyekszik a más 3 evangyélistát Jánossal kiegyeztetni, de ugy, mintha e 3 egy volna. Különben ez természetes, mert itt van a főnehézség, ugyanis Máté és Márk — a meddig tudniillik valódiak — vagyis a vegfejezet 8-ik verséig — Jeruzsálemnél a Krisztust csak az asszonyoknak jelentetik meg, hogy általuk a tanítványokat Galileába rendelje, hol nekik is meg fog jelenni, Lukács és János ellenben a tanítványokkal Jézust csak Jeruzsálem előtt és Jeruzsálemben láttatja. De előadó Jézust a tanítványokkal találkoztatja Belhaniában is, holott erről egyik evangyélista sem szól, mert mind Máté mind Márk — mindaddig, mig valódiak — Jézust Galileából ki sem vi-