Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-03-16 / 11. szám

jegyzőkönyvvel együtt lehető legrövidebb idő alatt elvárja az esperesség. Egyúttal azonban az esperességnek erkölcsi kötelessége levén azon híveit, kik fiúi bizodalommal fordulnak segélyért hozzá, erejéhez képest támogatni, és hitükben, bizalmukban fentartani, utasítja a bizottmányt, tudja meg egész hitelességgel, kik és hányan vannak a szláv gyülekezet tagjai közül azok, kik az autonom egyházhoz visszatérni kívánnak ? Ez okból egy külön nyilatkozat bocsáttassék a hitfelek között aláírás alá, melyet azok, — kik jövőben is az autonom egyházhoz tartozni, ezen budapest-városi esperességnek s a bányakerületi superintendentiának tagjai lenni, és magokat ennek hatósága alá vetni óhajtják — névaláírásaikkal látandnak el. Ezen aláirt nyilatkozat a bizottmány aláírásával is hitelesítve az esperesség elébe leszen terjesztendő, hogy az esperesség kiismervén az autonom tagok számát, a ta~ pasztalandókhoz képest híveinek lelki üdve érdekében a szükséges intézkedéseket azonnal megtehesse. X—y. TÁRCA. MISSIOI LEVELEK DR. BALLAGI MÓRHOZ. XXIX. Haladj vándor haladj, és ha talán elfáradtál, ülj le egy kissé az égető homokra, hadd simitsa meg fürteidet enyhe szellője a nyugalomnak. A puszta fold ne rettentsen el, pusztában vezérlé Isten Mózest Izrael lánglelkü apostolát, pusztában sirt az ur s a tanítványok; pusztában bolyong a hontalan, mert a hon határain kivül hazát veszítve minden kietlen, minden pusztaság. De te ábrándozzál szegény merengő. Midőn valamely nemes célért küzdünk, és küzdünk nem mindennapi lelkesedéssel, és nem divatos áldozással; elvész előttünk minden magunk szokásos kímélése: egygyé olvad a lélek és cél; annak ebben van élete, mint a tavasznak virágaiban, vagy mint az ifjúi érzelem s remény koszorúinak az őt boldogító szeretetben. Lelkem szerint az evangyéliomi igazságok terjesztése a legdicsőbb, melyért küzdhetünk, mert adjatok bár a világnak mindent, semmije sincs az evangyéliomom kivül. Minden itt éri el a maga területét, s minden bölcselkedés a maga ne továbbját; ez a fény, mely mindent megvilágít, s ha ugy tetszik, egy szent fátyol, mely ég és föld közé teríttetett ki, s melyen át csak a hivő lelkek láthatnak az örökkévalóságba. S az evangyéliom terjesztése körül kicsiny talán a nyeremény, fénytelen a tér mint a sivatag pusztában bujdosóé ; de van valami, a mit a mindennapiság nem ismer; a kebel hite és öntudatának égi fénye, mely elegendő, hogy két világra boldogítson ! Krisztust boldoggá tette a gondolat, hogy mig Isten akaratának enged, kereszttel végződött munkássága s pályájának dicső bevégzése által az emberiséget boldogítja. Az apostolok boldogok voltak a magasztos eszmék, Krisztus és a keresztyéniség elveinek az emberiség lelkébe beplántálása által. Ezért szenvedtek oly nemesen; lemondtak mindenről, a miben a világ örömet, boldogságot lelni vél; s jártak kopár mezőn, éhen, szomjan, üldöztetve, de liitök volt és szent lelkesedésük véres halálig vitte őket Isten országa s az örök igazságoknak gyözelemvivásaért. Mint a természet egy pillanat alatt nem borulhat virágba, s idő kell mig a fa nemes gyümölcsöt hozhat: mi is nem egyszerre, lassan jövünk meg ezen odaadásig. S én csak csekély magamat hozom fel, hogy bár nem egyszer neveztek rajongónak, minden lelkesedésem mellett is lassan jöttem meg oda, a hol vagyok, hogy nyugodtan tűrök, s a nélkül hogy hűltek volna lángolásaim, szolgálatom szent voltának tudatában az apostol 6zerint mindig távolabb látom a célt; mindig messzebb virul a part, mely nekem zöld lombokat tart. Bocsánat, hogy magamról ennyit beszéltem. A mily zárkozott kedélyű voltam egykor, most annál nyíltabb szeretek lenni. Es talán nem árt, ha érzelmei s gondolkodásaiban ismeretes a lélek, mely e roncsolt testbe tétetett lakóul ama nagy háztulajdonos, a mennyei atya által. S most kedves hazámfiai! Szeretett hitsorsosink figyelmét, kik engemet oly örvendetesen kegyelnek, e téli időben egy országútra vezérlem. Két szegény tanítvány megyen ott, haragos fergeteg dul, port és havat szórva az utazók szemébe. Az egyik erős, a másikat talán csak lelkesedése képesiti az utazhatásra. Egy biblia és palást van hónuk alatt. A járók kelők nézik a két vándort, kiknek egyike másszor szekeren járt s ismeretes, a másik harcokban edzett és szenvedt száműzött, most a vallás szolgálatába állt Antal, a tanítvány. Ki a másik, nem szükség mondanom. A gyenge biztatja a testben erősebbet; megelégedéssel beszélgetnek az Ur dolgairól; olykor egy-egy zsoltár zeng ajkaikon ; a ki lát, talán szerencsétlennek nevez, pedig mi boldog vándorok, az Ur szolgálatában gazdagok vagyunk, viszszük, hogy prédikáljuk az evangyéliomot s Isten országának dicsőségét! Az utazásban elfáradt szolga Bukarestben vette kezéhez a tiszáninneni egyházkerület érdemes superintendense, főtiszt, Zsarnay Lajos ur levelét. A mily kedves, ép oly örvendeztető vala ez. Lágy párnája a sokszor könyben förödt és fáradt léleknek a szívből jött elismerés. És itt mért ne mondanám ki és pedig örömmel, hogy én egykor tanítványa voltam a hozzám most legszivélyesb baráti hangon szóló kegyes férfiúnak. Ő volt , kivel mint főpásztorral először közlém missiói tervemet, ki nekem a többi főtiszt, superintendens urakhoz ajánlólevelet adott. Most becses levelében öröme nyilvánítása után bölcsen tanácsol, hogy a missió pénzébül nem lehetvén egyházakat alapítani, templomokat, iskolákat építeni: keressem meg külön is egyes egyház temploma vagy iskoláj i építésére a főtiszt, superintendentiákat. Én talán nem látva célszerűnek ily nehéz időben többszörös kérelemmel járulni a kegyesen áldozókhoz — nem jöttem volna e gondolatra, de most megfogom próbálni. Hiába ! én sem tájékozhatom bármily meggondolás mellett is egyszerre mindenben magamat és ezt nem átallom megvallani. Sok tusakodásom van nekem magammal. A szent mező, melyen munkálkodom, mindig szélesbedik, s mentül tovább