Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-03-02 / 9. szám

211 276 kedvező állásáról hallott nyilatkozatok által, részint a szerencsés kezdet feletti öröm s a plántaegyház és iskola sorsa iránti részvéttől indíttatva, az egyház érdemes gondnokának s két tekintélyes egyháztagnak társaságában meglátogattam az iskolát. A tanítót tanítással foglalkozva találtam. A tanterem, — hol a kis gyülekezel isteni tisztelelet is tart, — díszesen felszerelve s taneszközökkel ellátva. Kérésemre tanító úr elkezdé három rendbe osztott tanítványait különféle tantárgyakból kérdezni, kezdve a számtanon, mivel épen akkor a nagyobbak foglalkoztak, azután természetrajz, bibliai történet, Magyarország történetéből kérdezett, s a kérdésekre tett értelmes, bátor és folytonos gyakorlottságot tanúsító feleletekből örömmel tapasztaltam a tanítás célszerűségét s az iskolai élet elevenségét. Vallást Luther kiskátéja szerint Wendel magyarázatával tanultak. Megható volt a gyermekek előkészülete a vallástan előadásához, felállva, kezeiket összetéve énekeltek s rövid imát mondtak; mind ezt a kérdezés végeztével ismételték. E figyelmet ébresztő eljárás a vallástanítás körül lehetetlen hogy jóltevő befolyással ne legyen a vallásos érzés felébresztésére, s már a gyermeki szívben meg ne honosítsa a szent foglalkozások iránti kegyeletes érzelmeket. Az éneklés, magyar és német iratbeli mutatványok mind a helyesen alkalmazott módszernek, mind a tanítói ügyességnek bizonyságai valának. A féléves tanintézet kedves köréből azon meggyőződéssel távoztam, hogy e népiskola vezetése oly ügyes, avatott és szorgalmas kezekre van bízva, melyek azt hova hamarább nemcsak a n.-kanizsai prot. egyház kedves gyümölcsöket termő kertévé, hanem a valódi keresztyénség és igaz hazafiság hasznos tényezőjévé is képezendik. Arról, hogy mennyiben van az egyház és iskola alapításakor a két prot. hitfelekezet tagjai által kimondott unió az egyház és iskola szervezésében keresztülvíve: biztos tudomást nem nyerhettem; azonban erős hitem van a felől, hogy e tekintetben az értelmes egyháztagok ugy intézkednek, miszerint a méltányosságot szem előtt tartva, öszhangzás nélküli eljárás által a szép kezdetű egyház és iskola ügyeit nem kockáztatják, mert ez, a helyett hogy életelevenségben tartaná a virulásnak indult egyházat és iskolát,igen könnyen minden haladást gátló részvétlenséget idézhetne elő, mitől a jó Isten minden egyházat mentsen meg! Kis-Bajom, febr. 19. 1862. Kacsó h Lajos, esperes. BENE DOCET, QM BENE DISTINGVIT. Észrevételek az „egy ló, két nyereg" cimii cikkre. Tisztelettel hajolok meg azon férfiak előtt, kik nemes törekvéseikkel egyházunk előmenetelét munkálják, s szeretettel csügg lelkem buzgó fáradozásaikon, melyekkel az egyházat a jézusi tökély felé irányozzák, s Istenországának e földön létesülését elősegítik. Ezekhez hasonló magasztos eszméket tűz zászlójára azon cikk is, melyre igénytelen észrevételimet teszem ; állítólag ennek íróit is az egyház üdvének eszközlése késztette a felszólalásra. Föltéve hát, hogy igy áll a dolog: mig a nemes szántlék előtt tiszteletteljesen meghajolnék: addig egyfelől, mint protestáns ember, hivatva vagyok az állítólagos jóakarat szülte indítványt vizsgálat alá venni, — ha kiállja-e a próbát, s egyező-e egyházunk szellemével?! Másfelől meg, mint tanitó — káplán — a cikkírók által elfoglalt állásnál fogva — kényszerítve vagyok nem hagyni szó nélkül a tanitó-kápláni testületre ráfogott hamis vádakat s igaztalan incriminatiókat, annyival is inkább, mert lehet, hogy tán akadnának egyes könnyenhívők, kik az álprófétákat igazakul hallgatnák, s a megtámadott testület hallgatását — ama közmondás alapján: qui tacent: consentiunt — oda magyarázhatnák, hogy cikkírók csakugyan valót beszélnek, pedig oly alapeszméből indullak ki, mely nem biblicus, és igy a protestantismus sarktanaival homlokegyenest ellenkezik. Minden — egyházát szerető — protestáns ember méltán megbotránkozik, midőn épen hitfelei ajkairól hall ily antiprotestanticus állítást: „ha a segédlelkész egyszersmind mint iskolatanitó szerepel: ezáltal a papi tekintély egészen aláásatik," holott egyházunk életelve a tudomány, s nem a liturgicumok, és ebből folyólag a prot. lelkésznek, mint verbi divini ministemek, fŐmunkatere a tanítás, s nem a ceremoniálék. Midőn Üdvözítőnk isteni tudományának terjesztésére szétküldte tanitványit, igy szólott nekiek: elmenvén tanítsatok minden népeket, megkeresztelvén őket stb., mely szavai Üdvözítőnknek nemcsak a keresztségnek sakramentumi voltát jelölik, hanem egyszersmind a lelkész teendőit, kötelességeit s munkaterét is megszabják. E felhozott sz. iratbeli helyet a legegyügyübb ember is tudja, mert minden keresztelés alkalmával hallja. Bizonyosan önök is hallották (mert azt fölteszem önökről, hogy templomba eljárnak), de nem értették, róla nem gondolkodtak, mi kitetszik onnan, hogy oly kalászokat böngésztek össze s szándékoztak bevinni az egyház csürjébe, melyekre minden jó protestáns ember a nemes haragra gyuladt léleknek hangján fogja mondani: vessétek az égő kemencébe, hogy ne keveredjenek a tiszta mag közé ! Beszélnek önök prot. egyházról, prot. lelkészi s lanilói hivatalról, anélkül, hogy bármelyiknek fogalmával is tisztában volnának ; legalább annak bibliai fogalmát nem ismerik. Egyházunk ugyanis a fölebb mondott jézusi parancsolat alapján azt vallja, hogy lelkészi s tanítói hivatal ikertestvérek. Az egyik plántál, a másik öntöz, — s Isten az, ki előmenetelt ad; az egyik alapvető, — a másik a letett alapra tovább építő. Lelkészek s tanítók, mindnyájan napszámosok vagyunk az űr szőlejében, egyikünk a fiatal csemetéket nemesiti, — másikunk a megnemesitelt fákat ápolja. — Valódi tanitó ép oly elismerést s tiszteletet érdemel, mint valódi lelkész, hisz sok részben a tanitó sikeres működésétől függ a lelkésznek áldásdűs munkája. „Az a ki plántál, és az a ki öntöz, egyek; mindegyik pedig elveszi az ö jutalmát fáradsága szerint/' Bizony bizony Uram ! si tacuissent.... Egy Sztáray