Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-12-15 / 50. szám

nem igenis meglep azon közöny, azon bágyadt magatartás, azon vontatott lassúság, melylyel e közvélemény ítélőszéke elé terjesztett ügy eldöntése tárgyaltatik. Azt hivém ugyanis, hogy sokkal élénkebben, sokkal tüzesebben, sokkal egyetemesebben fogják egyesek, testületek ez ügyet felkarolni; megszólalnak majd a tapasztalás ősz bölcsei, meg' azok, kikre mint vezérekre minden' o ~ kor híven, kegyelettel szokott hallgatni a nagy tömeg. Azonban mennyire csalatkoztam várakozásomban, reményemben ! A tiszamelléki egyházkerületből hallunk egy pár tiltakozó szót emeltetni M. P. L. által; a barsi egyházmegye derék esperesétől egy óva intő cikket olvashatunk, mely az egyházi tisztujitás mellett nem köti ugyan fel a Péter szablyáját, s nem védi életre halálra, de határozottan pálcát sem tör felette, csakhogy ajánlani sem meri, mint szivesen látott vendéget; a tiszántúliak eddig még mélyen hallgatnak; no de annál liangosabban szólanak a dunamellékiek, mint a kiknek kebeléből pattant ki ez érdemben újólag a legelső bátor és hivatalos szó. Csak az a kár, hogy itt meg a vitatkozók az ügy nagy kárára, oly hangon és modorban kezdtek el nyilatkozni, mely könnyen személyes polémiává fajulhatand, ha a felek tovább is egyes szavak és kitételek felett érzékenykednek. Mert bár megbocsáthatlan könnyelműség is, komoly, tudós embereknek, erkölcsi testület elnökeinek, midőn hozzájuk hason rangú és állású hatóság, jól átgondolt, érett, és többoldalú megfontolás után készült, s egyetemesen korszerűnek vallott indítványát amolyan triviális kifejezésekkel bocsátják hivatalosan körútjára, vagy épen élcet csinálnak a legkomolyabb dologból: de azért engedjük meg kinek-kinek azt a kis kedvtelést, hogy szokott szójárásával mondhassa el véleményét. Hiszen a solti egyházmegye mindenkor megnyugvást találhat azon tudatban, hogy előszámlálván indítványát támogató érveit, nem erőszakolja nézeteit senkire: hanem fölkéri a nt. egy.-megyéket, fölkéri a főtiszt, egyh. kerületeket —tartozó tisztelettel fölkér egyeseket — hogye kérdést jól megvitatván, életbeléptetését siettessék. E fölhívásnak engedve, szabad legyen nekem is igénytelen nézetemet e tárgy körül elmondanom, — annyival is inkább, mert miként a solti egyházmegye, ugy én is meg vagyok a felől győződve: „hogy egyházi életünk szükséges megelevenitésének szellemi s vallásos ügyeink uj lendületének, sokféle betegségeink s tespedésünk megorvoslásának eszközei között a legsikeresbek egyike az egyházi tisztujitás." Ehez szóljunk tehát higgadtan, komolyan^ éretten, megfontolva — mellőzve azt, ki hozta e kérdést ismét előtérbe, fiatal esperes-e, vagy tapasztalásokban megőszült? — mutassuk meg, érvet érv ellenébe állítva: vájjon idő- s korszerü-e épen most e kérdést szőnyegre állitani?, vájjon nem tűzzel játszó gyermekes örömre reducálható-e mind e mozgalom pártolóinak öröme, melynek utóbb keserű sírás lehet a vége ? Lássuk, vájjon erővel akarják-e a tisztújítás barátai boldogítani egyházunkat — nem is sejtve, hogy annak a legnagyobb veszedelmet készítik? — áll-e, hogy a villám könnyen beüthet a kéményen, mely megemésztheti az egész házat, és a melynek romlása aztán nagy lészen ?! Nem akarok azon érvek cáfolatába bocsátkozni, melyeket itt-ott a mellett hoztak fel, hogy ily fontos kérdésben csupán és egyedül a zsinat lehet illetékes biró; mert hisz ezeknek nem más a taktikájuk, mint hogy ez életkérdést ad graecas calendas elnapolják; — hisz ennél sokkal fontosabb és nagyobb mérvű dologban is jártak el atyáink zsinat nélkül, nevezetesen a heidelbergi kátét egyes egyházmegyék közértelmével vették be és ismerték el symbolicus könyvül, — söt magát a „confessio helveticat" sem egyetemes zsinat, hanem először Debrecenben lTseniorság, s azután a Dunántál, és innen, és a Törökbirodalom alatt való ekklézsiák is, nagy részre javallották.*) Mennyivel inkább van tehát joguk egyes egyházmegyéknek, mint helyhatósági autonomicus joggal biró testületeknek változtatni a kormányformán, ha e változtatást üdvösnek, szükségesnek, kor-, cél- és időszerűnek látják. De itt van épen a válpont, itt kezdődik a különböző nézetek keresztutja; mivelhogy a tisztujitás ellenei egyáltalában nem engedik meg: hogy e reform üdvös, cél- és időszerű volna, — elég vívmánynak tartván egyelőre a presbyterium restauratioját és a képviselet életbelépését; — söt nem látnak nagyobb calamitást, *) Lásd a Confessio Helv. bevezetését. P. 1. *