Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-12-08 / 49. szám

A lelkész egybehívta az egyház tehetösb tagjait, hogy a benyújtott tervek felett határozzanak. A legnagyobb rész a kölcsön mellett nyilatkozott. Ekkor szerényen felemelkedik Liedemann Frigyes és igy szól: „Uraim! a mennyire én tudom, a mi apáink a gyülekezetnek nem kölcsönözni, hanem ajándékozni szoktak, s én, hogy a 12000 frt. fedezve legyen, ezennel felajánlok 1000 frtot, de azon világos kikötéssel, hogy ha kivülöttem az egyháznak még 11 tagja szinte ezer ezer frttal áldozik." A legelső, ki példáját követte, a még élő Liedemann Ferenc, a boldogultnak méltó testvére volt, követték őket a Fuchs testvérek stb. Nyolc nap alatt kikerült a 12 ember, s velők a 12000 forint. De még hátra volt a 42000 frt. fedezése s ismét Liedemann Frigyes volt, ki azt legjobban vélte ugy fedezhetni, ha a fenálló épületet a templomig kiépitenök s ez által a földszínt kiürítvén, azt boltokká változtatnók át. Az építkezés uj áldozatokat tett szükségessé s azok, kik az emiitett 12 ezer forinthoz örömmel járultak volna mint mondák 500 frttal, Liedemann által emlékeztetve lettek, hogy váltsák be szavokat, s az igért összegeket fizessék le az építési alaphoz. S meglett; ez uton egy év alatt 16 ezer forint gyűlt össze s köztük Liedemann Frigyes neve ismét 1200 frttal volt képviselve. Jótékonyságát kívánván jellemez ni, azt hittem, hogy ezt ezen példával legjobban fogalmazhatom. Befejezésül még csak azt jegyzem meg, hogy jótékonyságát ily mértékben több ízben gyakorlá s nemcsak a gyülekezet és egyetemes egyház, hanem minden jótékony intézetek irányában. Azonban mégsem ezen jótékonysága az, mely e nemes férfiúnak jellemében a legigézöbb vonás. Igézőbb ennél azon atyjától öröklött s egész rokonságában honos ritka becsületesség, mely mindazon elágazó életviszonyokon keresztülvonul, melyekben ö ezerekhez és ezerekhez állott. Mely becsületesség vonásaiban, szavaiban, magaviseletében oly jeilemzöleg nyilatkozott, hogy róla mást feltenni még a gyanú sem merészkedett. S ha példát akarnánk keresni a boldog házasságra, a testvéri szeretetre, a családi öszhangzásra, azt kellene mondanunk : mind ez az ö körében legjobban tanulható. Ha pedig annak okát nyomoznék, a mi öt nejéhez, testvéreihez, barátaihoz, fogadott gyermekeihez, a közjóhoz s kivált a szenvedő emberiség ügyéhez oly hőn és oly szorosan köté; azt kell vallanunk, hogy ez ama gyengéd vallásosság vala, mely üdvét a boldogitásban kereste s mely öt kényszerité, hogy a jót, a nemest, a maradót, mindenütt eszközölje. Ily embert, ily keresztyént temettünk el folyó évi dec. l-jén. Legyen emlékezete áldott s vigasztalja meg Isten özvegyét, ki benne lelkének felét veszítette, mert ők ketten egy lélek valának. Adjon Isten minden gyülekezetnek egy-egy Liedeinannt s bizonyos, hogy ügye jobbra fordulni s felvirágozni fog. Nt. szerkesztő űr! Becses lapjában szomorodott szívvel kérek helyet gyászjelentésemnek, melyben egy igen kedves barátunk, s lelkésztársunk, nagytiszteletü KOCSA ISTVÁN úr elhunytát kívánom tudatni mindazokkal, kik öt akár mint közkedvességü hivatalnokot, akár mint ritka becsületességü embert és jó barátot ismerték és becsülték. Született a boldogult Rév-Komáromban, hol mint atyátlan árva végzé a gymnásiumi osztályokat; honnan a debreceni főiskolába ment felsőbb tudományok tanulása végett. Kitűnő sikerrel végezvén itteni pályáját: előbb szikszói rector, rnajd a bécsi Akadémia meglátogatása után, ugyanott segéd-lelkész volt. Az 1830-ik évben az aradi plánta egyházba vitetett legelső lelkészül; ottani három évig tartó dicséretes s buzgó működése után pedig a nagykun-turkevei egyházba hivatott meg, hol is 27 évig közkedvességü lelkipásztora volt kedvelt gyülekezetének. Hosszas gyengélkedés után elhunyt életének 60-ik évében. Hideg tetemei felett, melyek íolyó november ho 25-én tétettek a sir nyugalmára, prédikált egykori hivataltársa, kedves barátja n. t. Csete Lajos karczagi lelkész űr, oratiót tartván pedig alulírott. Halálát bűs özvegyén Szondi Krisztina asszonyon, és öt gyermekein kivül fájdalmas szívvel kesergik számtalan ismerői, jó baráti; fájlalja az egész egyházmegye, melynek ő nemcsak több évekig közösen becsült, igen tisztelt és? kedves tanácsbirája, hanem az 1848- és 49-ik években törvényesen és közakarattal elválasztott esperese is volt. De különösen fájlalják elvesztését gyülekezetének minden rendű tagjai, kiknek hogy mily mértékben birta szeretetét, általános becsülését: fényesen igazolja a turkevei egyház nagyérdemű elöljáróinak azon valódi ritka nagylelkűsége, mely szerint hív lelkipásztoruknak eltemettetése után minden jelenlévő presbytereknek közakaratával elhatároztatott: hogy tekintetbe se vétetvén a jövő évi Szentgyörgy-napig esö félév, az elmaradt özvegynek egy egész esztendő engedtessék kegyelem-évül; annak eltelte után pedig egész haláláig évenként 20 köböl búzát, 20 köböl árpát, 130 osztrák forintot mint nyugdijat nyerjen az egyháztól. Hol van a szív, melyet a vallásos kegyeletesség és keresztyéni irgalmasság ezen gyönyörű s felemelő példája meg ne hatna ? hol van protestáns keresztyén, kit a lelki tanitó iránti ezen páratlan nagylelkűség édes örömre ne gerjesztene s Isten áldását ne könyörögné arra a népre, mely az elhagyott özvegyet és árvákat ily felebaráti szeretettel ápolja kebelén ?. Oh menjen is fel az Úr eleibe emlékezet okáért a te irgalmasságod és keresztyéni jótéteményed istenfélő gyülekezet! és szálljon reád a mennyei atyának sokszoros kegyelme és áldása ! ! En pedig hirdetem ott nevedet az én ayá m fiainak, az ayaszentegyház közepette dicséretet mondok néked (Pál Zsid. II. 12.). Kisújszállás, nov. 27-én 1861. Erdélyi Sándor, kisújszállási lelkész. ADAKOZÁS. Nt. szerkesztő űr! A segélyezendők számára küldöm hiveim adományukat; névszerint: Antal Mihály ve-