Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)
1861-11-24 / 47. szám
4) A h. ev. egyház 10,000 frt „ 5) Az izraelita hitfelekezet 3,000 „ „ Összesen 147,000 frt. a. é. Isten áldása kisérje az alapitványozókat! Isten áldása legyen az iskolákkal. TÁRC -A.. SÁROSY EMLÉKEZETE. Temetésről jövök, az ,,Öt pacsirta-utcá"-ból, a honnét a nemzet énekes pacsirtája elköltözött oda, a hol örökös a dal. Eltávozott, hogy panaszos lantján elzengje a hatalmas Úr Istennek a magyar nemzet baját, mit már itt e földön a hazának—melyet az Úr Isten után legjobban imádott — régóta és annyiszor elzengett. Ott állottunk koporsója körül; kezeinkben fáklyák, szemeinkben könyek égtek. S a fáklyáknak lobogása s a könyeknek ragyogása által nemcsak öt gyászoltuk, a kit mi elvesztettünk: de jobban gyászoltuk az édes hont, — a ki öt elveszté. Az igazak ha meghalnak, csak nyernek, mert oda költöznek át, hol méltóbb helyre lelnek e „siralom völgyénél," tudniillik — a mennybe; de a kik az igazakat elvesztik: övék a fájdalom joga. Elzengett a halotti gyászének a költő koporsója felett, megreszketteté a levegőt és a szíveket. E szomorú hangok hirdeték világgá : hogy az ö édes hangú dalai többé ujra föl nem zendülendnek, — csak mások ajkain; s e szomorú hangok elhalása példázá az ö lantjának elnémulását. Igen, az ö lantja örökre elnémult, kettétörött. — Ifjú korában szerelmes dalokat énekele rajta : s az emberek azt gondolák, szellő lengeti a virágos ákácfát, s a gyengédfehér virágok hullanak reájuk .... pedig az ö édes dalai érinték leikeiket. — Ifjú korának tavasza rég elhervadt: de a költészet istennője följegyezte a gyengéd, szivhez szóló dalocskákat, s átülteté az ország ifjainak és leányainak keblébe, és azok az ö dalaiból lanulák meg: hogyan kell tisztán és igazán szeretni ? ! Eljött férfikorának eleje: tanulmányok közt lepé meg öt. Lelkét a szép, jó és igaz foglalá el; egész valóját a művészet istenének szentelé. E korból valók a „K ét művész," a „Világtalan dalnok" és annyi sok szép más költeménye,melyek a magyar lyra legdrágább gyöngyei. Egyszerre megrázkódott a levegő, viharfelhők kezdtek tornyosulni. Megunta nyugodalmát a világ: a sátán ordított a föld alatt: vért, vért, vért öntsetek szomjazó torkomba! A zivatar, mely egész Európát fölveré , a hármas bércü ország harcias népét is belesodorta a vészbe. A haza élethalál harcot vitt, a gabonatermő téreket sárga kalász helyett sárga holtak fedték, s a piros virágokkal ékes mezőket hősök piros vére nedvesité. Az Isten házának harangjaiból ágyűt öntének, mely a halálnak harangja: mert a merre bömbölése hallik, — a pusztulás ott lakodalmát tartja. — S észak felöl nagy seregek ereszkedének le, mint a felhő, s végveszedelemmel fenyegeték az elcsüggedett, kifáradolt hazát. És felszólalt a költő 1 a n t j a ! nem, a lant most tárogatóvá változott, és arany-hangjai minta trombitának riadása viszhangra keltek a Kárpátok ormán, és a székely bércek s az Al-Duna sziklái is ezeket a csatariadásokat döbörögték vissza. Ki ne emlékeznék Sárosynak ama dalaira?!... Magyar dicsőség, zokogj e dalnok koporsója felett, borulj gyászba, hints hamut koszorús fejedre : mert a költő, a ki téged a hetedik égig emelt, meghalt, elhamvadt, porrá lett, mint egykoron egy időre te is meghaltál, elhamvadtál, porrá lettél, porrá, amelynek parányait a szélvész széjjelszórta az idegen világba. Milyen keserű a bujdosó élete! bolyongani honban — hontalanul; járni bokrok között, melyeket ha mozdulásunk megingat, a legcsekélyebb rezzenésre el vagyunk árulva; ismeretlenné tenni magunkat régi jó ismerősök előtt; nagy városok utcáin csak éjjel bolyghatni, mint a gonosztevő ; puszták égető homokjában, mocsárok zizegő nádja közt, süppedékek bűzhödt legében napokat rejtőzve tölteni.... mind ez nagyon keserves: de mégis szabadság. E sanyarú szabadságot ö sokáig szenvedé; a sanyarű szabadság után következett aztán a sanyarú rabság. És ez töré meg lelkét. Lantjának fájdalomhangjai néha fel-fel sirának még; mindnyájunkat elbájol az „Jngeborg önszületésenapján£ ' remek költemény. Mennyi léleknagyság tűnik ki e versből ! „Alacsony volt bár börtönajtóm, Nem léptem abba szomorún Tudván, hogy az Le nem korholja koszorúm." Igazad volt óh költő! koszorúdba e szenvedések még uj leveleket fűztek, s e kettős füzér, a dalnok és a honfi koszorúja : most ott fekszik a koporsó tetején. A börtönből beteg testet, beteg lelket hozott haza. A mi néha kissé felvidítá: hazájának ujra ébredése volt; boldognak mondá magát, hogy ezt megérheté. Az idei ősz letarolta a virágokat, a reményeket, és sok minden egyebet. A hon egére — hiszszük az Istent, csak rövid időre — ujra gyászfelhök borultak. A honfiak mind szomorúbbakká lőnek , Sárosy egyre betegebbé A lant egyszerre megszakadt, a dalnok lelke az utolsó dal szárnyain az egekbe röppent, — és a földi részek megszűntek érezni: por vagy, — porrá kell lenned. Isten veled dicső halott; sirodat a költészet és honszerelem védangyala őrzi, s helyetted sírszobrod fogja nevedben örök betűkkel hirdetni : „Dicső anyám! . . . . Ha tudnád, mily híven betöltém E földön embertisztemet: Nem tartanád te fájdalomnak Még egyszer szülni engemet!!" Th. K.
