Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-11-17 / 46. szám

ban rokoni, baráti, hazafiúi érzelmeim mint elhagyatott árvák siránkoznak lelkem körül. — De van, a mi e siró angyalok zokogásain és egyéb mások fájó sértésein túl lelkesít, — én Isten s a szabadság országa terjesztésében fáradozom, habár kicsiny erö és sikerrel is. Nekem ez elég, hisz erre hivattattam Istenem által. — Az emberek talán még most nem értenek egészen és elhagynak, de lesz jobb idő : — ha a hó elmegy, a természet kivirágzik. Addig teszszük, a mit kell, a mire Istenünk segif. A mult héten nehéz napjaim valának. Ha valaki látott volna, mint futok, fáradok roskatag lábommal, nem tudom, minek fogott volna nevezni. Kora reggeltől estig munkások kerítésében, a templomnál dolgoztatásban és dolgozásban. Mindennel sietnem kellett, hogy mig a jó idő tart, néhány nap alatt a templom bevégeztetvén, felszentelve hagyhassam itt. A nehézségeket elő nem sorolom. Minden estve mint lábam s a fáradság miá beteg feküdtem le, s hajnalban már nem emlékeztem meg a mult nap fájdalmairól. — Megadta Istenem, a mit reménylettem. Szombat estére a templom elkészült. Vasárnap szegény népünk összegyűlvén, felszenteltem a templomot. — Prédikációm alapja a LXXX. zsolt. utolsó versei valának. Kinos küzdő prédikálás volt ez is, — nem olyan, mint midőn mindentrendben látván, hálas örömtelt szívvel állunk meg a mi Istenünk előtt. — Urvacsoráját is osztottam az éhező árváknak, confirmáltam is öt ifjút, vadon nőtteket, a legnagyobb mértékben elhagyatottakat. Márk Mózes nem szolgált semmit. 0, mint értésemre adták s láttam, a mit valaha tudhatott is elfelejtette s egészen elhagyta magát. Öregsége iránt tisztelettel viseltetve, mindeneket elhallgatok. De annyival tartozom az igazságnak, hogy a gyülekezet az ö ideje alatt pusztult el, — 26 vagy több népes családból csak hat maradt; — természetes, hogy a más akolnál ügyes pásztor állván, oda tévedeztek a juhok, s volt idő, hogy ö maga is készen állt a határozással: oda menni. — A nép alatta tanulatlanul nőtt; iskolát a vele való bajlakodás miatt, mint mondá, nem tartott; — a templomot, melyet felszentelék, melyre Koos ur is többször küldött pénzt, 12 évnél is több, hogy megkezdte építtetni, — mióta megégett csak sátoros ünnepeken prédikált olykor,—s lehet-e csodálkozni, ha egy elszórt egyszerű nép ilyen pásztorkodás alatt vallása iránt elhűl s kebeléből a hit szent kincsei leporladoznak. Egyszer bukaresti kántor volt, nem papnak készült s kegyelemmel és erővel nem áldatott meg, — de mégis többet tehet vala, s ha valaki magára hagyja roskadni a házat, rajta nem tatarozván a jó időben! sajnáljuk, sajnáljuk, mint embert, de maga okozta sorsát—az irás szerint, ki nem szánt és nem vet tavaszszal, koldul aratáskor. A templomot Isten szent segedelmével felszentelvén, délután is prédikáltam. Nem lehetett máskép. Isteni tisztelet után, inely még eddig nem volt, elöljáróságot választattam velők; azokat azonnal feleskettem, szívökre kötvén, hogy árva sorsuk jobbra fordulásáért mint fáradozzanak; mint szintén, hogy papjokat becsüljék meg. Biztattam őket, hogy rólok meg nem feledkezem s értök kérni fogom a magyar- és erdélyországi kegyeseket, hogy könyörüljenek. Tavaszszal egy papházat s iskolát kellene ide is építenünk, ha nem akarjuk, hogy végkép elpusztuljon e kis árva szőlő, melynek már most is alig van egy ép gyökere. Mig a minden tekintetben szegény Márk Mózes megbecsülését s a róla való gondoskodást a népre lehető érzékeny szavakban bíztam : viszont nékie lelkére kötöttem a szegény népet, melyet maga előtt elpusztulni látott. Ezentúl vasárnaponként isteni tisztelet tartása, az iskolába járó gyermekek oktatása nem maradhatnak el; mert csak ha ö is igyekszik segítünk sorsán, különben ha ö elhagyja továbbra is az egyházat, máskép gondoskodunk. Egyébiránt ö kijelenté, hogy Erdélyben kész elvállalni egy tanítóságot is, s akkor én, ha ezt kieszközölhettem főt. Bodola Sámuel püspök ur által: gondoskodni fogok, hogy e pusztuló szőlőbe egy szenvedni tudó, ügyes, fiatal pásztort tegyünk. Mitád Isten : majd meglátjuk. Márk Mózes addig is minden jót igért. Vajha birná teljesíteni is ! Utoljára hagytam, hogy az eltávoztak közül négy családot sikerült visszatérítenem. Hogy és mint: az az én bajom, melyről később. A kis pusztuló ekklézsia már most majd épen kétannyi. Tavaszszal Ígértein hogy meglátogatom őket ismét. — S most vége a hosszú levélnek. Én elindultam szegény népeink igaz könye és áldáskivánása közt. A futott, fáradt, vigasztalt, téritett pásztor köpenyébe burkolva, testileg lelkileg eltörödve egy hitvány szekéren ül, megyen tovább, hogy folytassa keservesen szép pályája küzdelmeit. Isten légy velünk! Isten ne hagyj el ! Moldvában, Tamásfalván, oct. 28-án 1861. Czelder Márton. JAJSZÓ. N.-Kapus, octob. 32-kán 1861. — Jaj, jaj minekünk, mert igen megemésztettünk! A kesergő prófétával bánatunkat mi is e szókkal sirathatjuk el. A jó N.-Iíapusnak nagy része elhamvadva, temető lett belőle, hol most csak sötét bánat, s kétségbeejtő siralom jár, s ez annál keservesebb, mert közrendű polgárai a józan vallásosság, polgári erény, becsületesség, — s nehéz helyzetük dacára is, a magyar vendégszeretetnek meg annyi mintaképeiül szolgálhattak. Ugyanis, october hó 21-kén esti 8 óra körül megkondult a vészharang, hirdetni a tűztenger jöttét, s mire kicsinyeink- s öregeinket a viz partjára kihordhatok, mindenünk, de mindenünk, házaink, gazdasági épületeink, takarmányunk a borzasztó tűzláng martalékává lett, nem maradt semmi, csak a puszta föld, melynek hamvain most 30 eddig boldog család, nyomorult koldusbotra jutva siratja keserves sorsát. Papi-, iskolai-lak most csak egy elsiratott pusztaság, tnagain is csak ugy eszem, ha megszán egy jó lélek s ad egy darab kenyeret. Biztosítva semmi, és ez nem is csoda, mert csak most mene el nyakunkról az adóbehajtás nehéz fellege, mely vagyonunk egy részét tova röpíti. Nagy Isten! Segits ! jó lelkek könyörüljetek rajtunk az Isten nevében, mert jaj minekünk, igazán megemésztettünk egy vigyázatlan eset miatt. Első könyeinketb. Józsi-