Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-10-13 / 41. szám

MISSIOI LEVELEK Dr. BALLAGI MÓRHOZ. XV. Alig képzelhető bánatosabb megilletődése a léleknek és azoknak, kik a mindennapinál magasabb célokért küzdenek : mint midőn magukat mindenektől, még barátaiktól is elhagyatva látják. A nép áldáskivánása közt indulni el egy hajón, melynek vitorláit nem épen kedvezőtlen szelek látszanak lebeghetni; s élet-halál veszélyei és gondolatai közt alig menve néhány futamatnyit s czélt nem érve, partra nem jutva, összetöretve, meghalni anélkül, hogy csak egy segitő kezet is látnánk, mely megmenteni igyekezett: kínos fájdalmas sors.—Elvész az élet, s annyi szent remény után annyi kínok közt megtörik a kebel; — jól van, ha megvan, ha ez volt rendeltetése. De ki fog felülni a sajkára, melyet a sok vihart kiállott és küzdött hajós is csak nagy erőfeszítéssel vezethetett? A gyenge nem mer; minek is? semmit nem használna; a bátor nem akar; amaz fél küzdés és haláltól; emez pedig a megszégyenüléstől, mely magasan lángoló lélekre bizony lesújtóbb a halál gondolatánál. Mindkettőnek igaza van. A cél elérésének reménye nélkül hasztalan ösztönözzük magunkat, igazán és maradandólag nem lelkesülhetünk. Feláldozzuk éltünket egy magasabb célnak? Nagyon helyén van, dicső dolog s nem mindennapi lélek tulajdona. De a magas célszerű küzdés mellett elhagyattatva lenni: uraim ez nem lelkesítő, ez a legfájdalmasabb. Teremteni úgyszólván eszközöket célunkhoz, ez a mi dolgunk; mert minden eszközök bírása mellett könnyű a pályafutás. De midőn már lehetetlen, midőn minden követ megmozgattunk s minden buborékot hullámmá növeltünk s mégsem folytathatjuk pályánkat : meg van lángolásunk, de az cél nélküli, sőt káros, mert éget, s öntüzében lelkűnket égeti el. — Elvesztegetni ifjúságunkat, erőnket, tehetségeinket, s még e mellett az önvád súlyát is érezni, hogy nem jól gazdálkodtunk ; az Isten által sáfárk'odásunkra bízott talentomokat kamatozóbb helyre fordíthattuk volna csak egy kevéssé jobb sors mellett is: ez magunk előtt is megszégyenítő. Nem mondom, hogy egészen ilyes érzések borujában voltam ; — nem mondhatom, hogy sokalnám szenvedésimet az elhagyatott magyarokért, mert akkor magam ellen szólanék; de egy pár hónap óta nem egyszer keserű érzet szállt meg, s magamnak sem merem megvallani mily kínok lmllámcsapkodásait érezém. Ha magamnak számolni akarnék, oda jutok, hogy immár egy éve, mióta mostani épen nem irigyelhető pályám gondolataival s küzdelmeivel tépelődöm. Ha nem is tapsok közt, mit soha nem sovárogtam, jó reménynyel indultam volt el, mert számot vetvén magammal és tehetségemmel, ugy gondolám, hogy mind mint hazafi, mind mint az evangyéliom hirdetője, itt tehetek valamit. Teendőimre nézve nem csalódtam. Nem mondhatom meg, hová érnek el azok, — talán egykor a titkok koporsója felnyílik, — s akkor kétszeres oka lesz örvendeni a magyar protestantismusnak, hogy engemet pártfogolt, s jó szelleme az általam kezdett célt és ügyet magáé gyanánt vette és fogadta. A moldva- és oláhországi missio-ügy tehát a magyar protestantismusé, s kell is, hogy az legyen, mit eddig — a nehéz idők dacára is — reá áldozott: a legszebb tanuja az élő s éltetni kivánó vallásos érzelemnek. Azonban ha a körülményekhez mérjük az áldozatot; ha az életmódot s a szünetleni járás-kelés költséges voltát tekintjük : a moldva- és oláhországi missio számára minden eddig jött segélypénz egy évi fentartás és utazhatásra való s csak nagy gazdálkodás mellett elegendő. Az öszszes segélypénz, mi eddig kezemhez jött, még az erdélyi zsinaton gyültet is bele számítva — 216 és fél arany. A bukaresti lelkész évi jövedelme talán épen meg is üti a 200 aranyat s mégis nem nagy bőségben él, pedig neki nincs nyakában az utazási költség, melyre egy éven át gyenge számítással 130 arany kell, ha csak az apostolok példája szerint — mit ily nagy mértékben ök sem tehettek — Pitestről Galacra, Galacról Odessába, hová szintén el kell mennem, mely legalább 120 mérföldnyi ut, gyalog menni nem akarunk. Én a nekem küldött pénzt nem a magam fentartására fordítottam. A pitesti épülő templom s a ploesti iskola szükségelte azt, s még többet; s hogy én mint utaztam s mint éltem eddig: azt csak én s az én Istenem tudja. Ha valaki mégis szeretné tudni, elégelje meg, hogy hetekig száraz kenyérrel s egy pohár borral élek ; s midőn a legegyszerűbb ember is teritett asztalhoz ül : én kimegyek a szabad természetre, vagy elrejtőzöm, hogy elhagyván az élet és küzdéseim zaját, dolgaimmal, gondolatimmal tépelődjem. De nekem mindez nem esik nehezen, s ha fájdalmat említenék, az csak az lenne, hogy az elhagyatottak épülő templomára sehonnan nem kapok semmi segedelmet, s majdnem vádolnom kell magamat, mintha hallanám a kárhoztatást; minek fogtál hozzá ? Kellett, azért. Az én cselekedetimet nehéz s nem veszély nélküli sorsomban — mint máskép nem is boldogulhatnék — gonddal teljes napok, álmatlan éjjelek előzik meg; s ha csak annyit mondok is, hogy szétszórt híveinknek templom kell, hová gyűljenek Istent imádni; ha a más s messze kiható érdekeket, melyeket kell hogy szem előtt tartsak, elhallgatom is: ugy gondolom, nem vagyok érthetetlen. De elég ebből ennyi. — Kínos számadás, mikor nem elég hogy nyugodtan szenvedjük és éljük át keserűségeinket, de azokat még le is kell írni, hogy másnak talán benne kedve teljék, s a mi keserű napjaink tovább folytattathassanak. Nem panaszlok, mert ez bántana; Isten látja lelkemet, semmit nem panaszlok. A magyar protestáns buzgóság eleget áldozott eddigelé s ha én azt nem a magam fentartására, de templom- s iskolaépítésre, fentartásra fordítottam, s talán volt elég erőm nem világ szerint cselekedni: magam vagyok oka. De nekem igy kellett cselekednem, lelkem ellenére nem teheték. Nyugodt vagyok. Tudom, hogy a ki boldogtalanokat boldogítani s elveszendöket megmenteni akar: annak minden nyomorúságon, még a halál tusáján is át kell evezeni. S most még ezek után kérjem-e a magyar protestáns jók $ a reform, superintendentiák s egyesek folytatólagos részvétét ? — Kérjem-e Erdélyt, honnan bár még semmi nem jött, de mint hallom, kérő ivek nyomattak s küldettek szét szegény de szent ügyünk pártfogolására ? Nem kérek, már