Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-01-27 / 4. szám

Balról jobbra: Pius Papa Postremus Italici Imperatoris Iussu Romám Regnumque Relinquat Pium Papam Profugum Idibus Imminentis Ianuarii Roma Romani Repellent Bármiképen: Pius Pontifex Princeps Infeslus Inimicus Italiae Rex Romae Ruina. E szerint tehát január hónapra számítottak a forradalmárok, hogy a pápa el fogna költözni." — Franciaország. A párisi társasköröket ép annyira foglalkoztatja „Lacordaire" atyának academiai taggá lett megválasztatása, mint a politikai események. 5000-nél több személy kért belépti jegyet, Lacordairet és Guizotot hallani ritka élvezet és minthogy mindkettőtől megvárják, hogy a politikát is érinteni fogják beszédeikben, a kíváncsiság annál feszültebb. Adjuk ezennel vázlatát mindkettő beszédének. Lacordaire atya a nélkül, hogy egyenesen kikeljen Olaszország ellen, igen meleg szavakkal érinté a pápa ügyét. IX Pius — úgymond — volt tényezője Olaszország újjászületésének és mégis a legnagyobb hálátlansággal találkozott. Lacordaire felhozza Rossi halálát, élénk megható színekkel ecsetelvén meggyilkoltatását. Átmegy szónok aztán az amerikai állapotokra és azt jegyzi meg, hogy az amerikai szabadság ellenkezik a mai democrát társalom szellemével; szónok következtetései azonban végreis Amerika javára ütöttek ki. Feltűnő, hogy Lacordaire mint az 1848-ki hegyipárt híve egy árva szóval sem érinté a rabszolgaság intézményét. Franciaországban csak akkor fog ismét gyökeret verni a szabadság, ha maga az ország szabad lesz; a mult század szabadsági törekvéseit azon körülmény hiusitá meg, hogy azon törekvések nem sokat gondoltak az Istennel. Ha azt akarjuk, hogy törekvéseink sikeresek legyenek „oda irányuljanak azok, hogy a szabadságot kibékítsék a vallással." Lacordaire atya feldicséri az 1849-ki köztársaság azon buzgalmát, melylyel a pápát megszabaditá; de a pápaság jelen helyzetének rajzába nem bocsátkozott. A mostani eszmék minden esetre kihatnak a jövőre; de a jelenkorban csak demagógiára vagy féktelen despotismusra vezethetnek azok. — Guizot mint protestáns örömét fejezi ki beszédének kezdetén a felett, hogy ö, az eretnek helyet foglalhat Lacordaire atya mellett a nélkül, hogy az a veszély fenyegetné, hogy elevenen megégetik. A vallásos türelem egyátalában legszebb oldala korunknak. Maga szónok azonban kevés türelmet tanusit az olasz törekvések iránt és Sárdinia ellen hevesen kikel. Neki, mint protestánsnak, — úgymond nincs közvetlen vallásos érdeke a dologban, de azt nem teheti, hogy ne csatlakozzék azokhoz, kik tiltakoznak Sardinia eljárása ellen; a pápa ügye nem csupán a polgárisultság ügye, hanem egyszersmind a legszentebb ügy, a mi létezhetik. Az Olaszországban felmerülő események lábbal tipornak minden népjogot, és annálinkábh megérdemlik a kárhoztatást, mert a pápa ellen vannak intézve. Guizot aztán párhuzamot tesz néhai Tocqueville acad. tag és ennek utóda Lacordaire közt. Érdekesen fejtegeti, hogy mindketten minő ellenkező szempontból kezdték meg politikai pályájukat. A viszonyok hatalma a patrícius Tocquevillet Amerikába űzi, hol a democrát szellem öt is democratává teszi. — Lacordaire, a nép fia, a korszellem behatása alatt kezdi futni pályáját, de a democrát hírlapíró, ruháját és életszabályait a 13. századbeli Domonkos-rendben keresi. Mindkét férfi ezen különböző irányban tett hadjáratból hoztak mégis valamit haza, a mi mindkettőjükkel közös — a szabadság szeretetét. Mindketten azon meggyödésre jutottak, hogy a szabadságtól függ a jövő, de ezen szabadságnak olyannak kell lenni, mely aristocratiai alapokon nyugszik. Az egyenlőség csak despotismusra vezethet. Guizot üdvözli beszéde végén Lacordaira atyát, hogy életének két válságos percében oly eszélyesen viselte magát. Egyszer, midőn elvált Lamennais barátjától, miután ezt a pápa elitélte és másodszor, 1848-ban szabadságszeretete oda ragadta, hogy tagjává lön az alkotmányzógyülésnek, de csakhamar észrevette, hogy tiszta fehér ruhája a politikai szenvedélyek mocsárjából piszkosan kerül ki, és igy visszavonult. Ezek a főbb mozzanatok mindkettőnek beszédéből. KARÁCSON ESTI ÜNNEPÉLY AZ EVANG. ÁRVAHÁZBAN PESTEN. A december 24-ki este örömünnepély volt nemcsak a növendékek, de a pesti evang. árvaegylet tagjaira nézve is. Mindenfelöl nemes emberbarátok érkeztek különféle ajándékokat hozván, melyek részint mint karácsoni ajándék az árvák számára, részint az árvaház szerkamrája részére voltak szánva. Egy hosszú asztal, melynek két végén gazdagon megrakott és fényesen kivilágított karácsonfa állott, cukorral, fehérneművel, süteménynyel, könyvekkel, Íróeszközökkel, játékszerekkel, és gyümölcscsel egész a letörésig meg volt terhelve. Esteli 4 órakor midőn az erre kijelölt helyiségen számos hallgatók gyűltek vala össze, az egylet a tizenöt árvanövendéket elöhivá, kik az üunepélyesség megnyitására egy dal ténekeltek, mire n. t. Bauhoífer lelkész ur egy német, főt. Székács superintendens ur, pedig egy magyar beszédet tartott. Mindenik beszéd után a kis árvák egy alkalmi éneket énekeltek. Az ajándékoknak erre következett kiosztása a kis árvák közt, a legnagyobb örömkifakadásokat szülte. Mind a két tartalomdus beszéd és általában az egész ünnepély gazdag magvakat hintett el a szivekbe, melyek az árvaház javára bizonyosan megtermendik gyümölcseiket. Igen szivemelö volt a többek közt az, hogy a más hitfelekezetüek is tiszta ker. szeretetből részint pénzt, részint más karácsoni ajándékokat küldtek. Isten áldása legyen minden nemes adakozón — virágoztassa