Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-08-18 / 33. szám

Ezen elveket képviselő egyleté eddige 500 tagot számlál. Mindjárt IX. Pius halála után egy concilium (zsinat) tartását is indítványozandja , melyben nézeteit nyiltan előadni s védeni fogja, számítván e tekintetben, más országok , nevezetesen Némethon szabadelvű papsága többségének támogatására. Már eddig is sikerült neki, t. i. (az egyletnek) olyan ifjak számára, kik lelkészi pályára akarnak készülni, egy nevelő-intézetet fölállítani, s tagjainak önkénytes adakozása áltat már egy összeget is gyűjtött, mely alapjául szolgál azon rendszeres adományoknak, melyek hozzája folynak s annak mintegy nemzeti létet kölcsönöz. Végre újságot is alapított, melyet maga Zaccaro szerkeszt s „Tűzoszlop" (La colonna di fuoco) cím alatt hetenkint kétszer jelen meg, s máris nagy olvasókört szerze magának. Egy szóval, a mennyire csak lehetett, a vallási mozgalomban rendet és rendszert hoztak, s naponként erősödve , a legitim pápaság ellen nagy eldöntő harcra fegyverkeznek. S hogy annál határozottabb és bizonyosabb előmeneteleket tegyenek, társulatuknak, a tagok viszonyos gyámolításának elve által, hatalmas anyagi alapot vetettek s programmjukban nagy mérséklettel kerülik hitujítási eszméiknek egész terjedelmében való kifejtését. Bárminő legyen törekvéseik eredménye, minden esetben már miveltség-történeti szempontból is nem leend hasztalan munka a programmjokkal való megismerkedés, mivel az könnyen nagy jelentőséget nyerhet még s föllépésük módjára és céljaikba eléggé világos pillantást enged. Az hosszú szünet után a modern kath. lelkészektől mégis első nyilvános lépés a haladás felé, mely vagy schizmára, vagy nagyszerű egyházi reformatióra vezetend, ha kivált Olaszországon kivül támogatásra s részvétre találand. Ezért programmjuknak szószerinti fordítását e következőkben adni érdekesnek találjuk: Az egymást kölcsönösen támogató dél-italiai papság egyletének programmja. Oly sok nem egyező s egymással ellenségesen szembenálló elemek között, melyekben mai napság a politikai újjászületése felé törő Olaszország létezik, az egyház szolgái, kikre a nép szellemi vezetése bízatott, a vallás, hon s önmaguk háromszoros érdekében, részvétlen nézökül nem maradhatnak. A klérus szerencsétlenségre két pártra szakadt, melyek nemcsak a veszélyben vannak egymástól elválasztva, hanem fegyveresen is állnak egymással szemközt, még pedig olyan időben, a midőn a politika, habár saját hátrányára, minden vallási befolyást megemészthet. Az egyik párt, mely vagy tévedésből, vagy gonoszságból a lelkészi uralmat a világival fölcseréli, s kárhoztatja Olaszországnak politikai átalakulását s azzal együtt azon embereket és dolgokat, melyek Olaszhon egységén működnek. SA másik, habár számra nézve kisebb párt, mely a börtönben vagy száműzetésben ismerte meg azon legfőbb jót, hogy jogunk Yan az Istentől nyújtott szabadságra és nemzeti függetlenségre, magát csaknem félrevezetve látja arra, hogy az örökség kérdéseit az idö kérdéseivel fölcserélje, s az istenit az emberiért, az evangyéliomot annak szolgáiért, s a pápát a pápakirályért elvesse. Már a nép, mely tömegében a külső érzéki nézletektöl a tisztán értelmiekre csak nehezen tud emelkedni, vagy aggodalmaskodik azon csökönösségen, a melylyel némelyek a világit nem akarják a szellemitől elválasztani, vagy pedig a túlzó párt csalfa érvei által félrevezetve megveti az egész papságot, mint minden politikai haladás ellenesét, sőt ugy mondva a klérusnak még azon jogot sem hagyja meg, hogy az uj társasághoz tartozzék, mintha az, az ö intézkedéseivel össze nem férhető lény volna. Milyen állást veszen fel tehát Olaszhon hierarchiai osztálya a nemzet és a kormányzat ellenében ? Az egyik azzal vádolja, hogy a zsarnokokkal ért egyet, a másik a politikai egység akadályát látja benne, melyet az események kérlelhetlen logikája követel. Mi leend tehát legközelebbi jövője? A közvélemény oltalma nélkül, s a kormányzat előtt is nem levén kedves, elszigetelten álland, kizárva a polgári jogokból s szent hivatásának gyakorlata közben rabszolgája leend a hatalomnak. A túlzó pártok, melyek különösen kizárják egymást, nem képesek olyan dialektikai eszközt feltalálni, mely a néphez ugy, mint a kormányzatban egyforma bizalmat gerjeszthetne. Ennélfogva e társulatnak célja egy közvetítési még pedig tisztán dialektikai ut egyengetése, mert az evangyélium e meghagyására támaszkodik: „Redde quae sunt Caesaris Caesari, quae sunt Dei Deo." A politikában alapelvünk az legyen, melyet a nép 1860-ban október 21-kén mond ki: „egyetlen és feloszthatlan Olaszország Viktor Emánuel alkotmányos király— lyal," mert a polgári társaságból származott papság a társasággal soha sem jöhet ellenmondásba, ha csak magát abban lehetlenné nem akarja tenni. A vallástanra nézve szorosan ragaszkodunk a Szent Péter által Rómában a Krisztusra alapított egyházhoz. A gyakorlati életben azonban egymást kölcsönösen akarjuk kisegíteni és támogatni ezen evangyéliumi tétel szerint : „Altér alterius onera portate." Az első és második cél elérésére hatalmas eszköz a szó. Egyszerű és katholikus szándékunkat szónoklat és iratok, de különösen ujságlapok által kell előmozdítanunk. Hogy azonban egymást kölcsönösen és szeretettel segíthessük, egy pénztárt kell alapitanunk, melybe vessük takarékfilléreinket. A nápolyi egylet központi egylet, a fiókegyletek a tartományokban azt mintául tekintsék s tőle várják a közelebbi utasításokat főtörekvésök legyen, hogy azzal szoros és szakadatlan összeköttetésben álljanak, mert csak a szoros összefüggés, egyetértés s nemesszivü alárendeltségi érzet képes nagyot és tartósat alapítani. Elnök : Lorenzo Zaccaro. Alelnök: Edvardo Sanduzzi. Ezen proclamatiónak kimért nyelvezete nagy tet-