Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-08-18 / 33. szám

És midőn egyházi autonomia s ily egyház által kezelendő iskolák helyreállításaért küzdött, ki nem tudja, hogy ez íiltíil e<ry minden tekintetben biztosb jövő magvának volt vetője ? Midőn ennyit tett, kivánhattunk-e többet? Ma — legyen hála a Gondviselésnek — egyházunk Önkormányzatára visszasegíttetvén, iskoláink kizárólag ennek bölcs kormányzata alá helyeztetvén, pár hó múlva minden elsöbbrendü fiiskoláinkban megtörténik a kor s nemzetviszony követelte szervezés. Nincs szó, csak hang sem, nőiskoláink jobb karba helyezéséről. Hiszem, nem tolakodom, de sorját vártam a dolgok menetének, s találom , hogy eljött az alkalmas idő, hogy a nőnevelésről is oly tüzetesen, lelkesedéssel beszéljünk, mint más, egyházunkat közelről, lényegesen érdeklő tárgyakról. Ezen ügyben következő tétel megfejtését tűztem ki bevezetésül: ,,A nőnem gondos nevelése nem kevésbbé fontos, mint a finemé. Legjobb tapintattal szervezett fiiskoláink csak félig fogják eszközölni a célt — az átalános elöhaladást — mindaddig , mig kellő tapintatossággal és közös felügyelet alatt álló magasb nőiskoláink nincsenek." A tétel — mondják — akkor megdönthellen, ha a mellette felhozott okok olyakká tették, igaznak érvényesíték. íme : Minden nevelés végcélja Isten országa létesítése. Erre irányzott az ember minden törekvése. A keresztyén ember, ki ezt nevelés által képzeli elérhetőnek, édes örömmel látja itt is Idvezítöjét mintául, hogy öt utánozza az időknek végéig. Jézus tanítványokat választott a nőnemből is, és hogy akarta azokat célja munkásaivá tenni nemük s hivatásuk szerint, mutatják eme szavai: ,,ltt nincsen sem férfi, sem asszony, mert ti mindnyájan egy vagytok a Jézus Krisztusban." (Gal. 3. 28.) Es e nötanitványok sáfárkodnak vala az ö marháikból; vagyis a pesztalozziféle kifejezést használván magyarázatul : sáfárkodnak a minden erők egyetemlegével, mely hit s szeretet. Magában evangéliumunkban van tehát e kötelesség , melynek egyikét is nem teljesítve lelki nyugalmunkat, Isten országa felé haladásunkat gátoljuk. Azonban, ha ez a magas cél, magasságáért s felséges voltáért csak választottaknak élvezhető, ám feledjük pillanatra, hogy mindenek fölött keresztyének vagyunk. Yegyük csak polgári helyzetünket, a nemzetiséget s ezek biztonságát; itt is igazolva látjuk amaz okadatolandó tételt. A keserves idők, miket egyik mint másik nemzet leélt, igazán, de szivemelöleg tanítanak, hogy fegyver nemzetet nem, de ferde, nem a nemzetéletböl Önmagából s önmagára irányzó nevelés ama nélkül elölhet. Vegyük a nőt, mint élettársat, ha ö nem él nemzetiségének, ügy már a félerő elveszett, söt több, mert ellenes törekvése a másik félt is gyengítni törekszik, és valóban gyengíti is, mert találkozván erők, a gyengébb önerejével gyengíti az erösbet hogy megsemmisíttessék aztán hatása. És ha veszszük mint anyát s ez által mint első nevelöt, akkor velük él, velük hal a nemzetiség; mert a kié az ivadék, azé a jövő is. Ritkán történik az , hogy az iskola a család hibás vagy ferde véleményét nem megsemmisíthesse, de csak beárnyékolhassa is. Adhatunkíigyermekeinknekmég oly nemzeties, még oly szabadelvű nevelést, ha nem adtunk nőinknek. A házi nevelés, vagy jobban családi, életviszonyunknál fogva, nem az összes állam s család épségbentartásaért bizonyos hivatalban forgolódó apa, de a szüntelen, kizárólag családjának, annak tűzhelyén élő anya kötelessége. A családnak a nő adja az irányt, a családban él a benyomásokat viaszként elfogadó gyermek. Nem az apa a nevelő ; de az anya. Ha különben vau , ugy szeretném okát annak, amiért minden mivelt nemzet annyira gyöngéd, előzékeny s elismerő a nők iránt. Egy nemzet, melyre fenve van régen az életeret elmetsző bárd, mely annyi mindenféle téritökkel van körülvéve, kell hogy a legcsekélyebb erőket is öszpontositsa léte biztosítására, de épen ugy a legcsekélyebb idegen elemet is, mely mint a korai öntelepén ezreket nemz, kiirtsa. Polgári evangyéliomunk, mely arra tanítgat bennünket, hogy szeressük a hazát, melynek minden röge vértől kövér, éljünk hün a nemzet jelleme s jellegével, halljunk meg őseink drága életén vásárlott alkotmányunkért — szintén hangosan kiált: neveljük nőinket gondosabban, neveljük nemzeti irányban. De kell még felelnem: miért kívánom, hogy a nönöveldék közös felügyelet alatt álljanak. Midőn pedig erre feleltem vázoltam röviden az eddigi növeldék hibáit is. Eddigi növeldéink, hol a magyar mivelt osztály zöme leányait növclteté, ilyformán alakultak. Elhozatott a nagy űr egy leányt külföldről sokszor játszótársnak, sokszor nevelőnek; célját érvén, mert leánya beszél már németül vagy franciául, szüksége nincs a külföldi leányra; ez tehát elmegy a háztól és nyit leánynöveldét. Ez nálunk, kivált idegennek, fölötte könnyű, mint oly gátak építése, mely által malmunkra több viz ömlik. A nagy űr, mert kedves leánya szépen beszél idegen nyelven, mert bölcs belátása, hiúsága követeli, torkaszakadtából publikálja a nevelőnő ügyességét, tudományos képességét; tanítványokat fogdos vagy connexiói következtében fogdostat, s egy év alatt módiba jo az űj intézet. Minő érzelmeket táplál e nő hazánk, nemzetünk iránt, miként ismeri annak múltját, jelenjét, miként neveli a leendő anyákat a honnak ? ezt nem kérdezte senki. Ez mind igaz. Fájdalom, hogy nem satyra. Fájdalmasan szólaltunk fel fiiskoláinkban az idegen tanárok ellen, pedig ezek csak a tanórákon hathattak. Hallgattunk arról, hogy nőiskoláink, értem a magasbakat, idegenek kezében voltak, holott a leány azon intézetben három — négy éven át családtag is volt. Ezen család elveit, irányát, lelkét hozza ö magával s lesz annak saját családjában tovább terjesztője. Azt nem lehetett várnunk, hogy az ily intézetek önmagukban enyésznek el, mert azok már megszokottak