Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-07-28 / 30. szám

lelkünkre jö ilyenkor, egy terhes felhő, mely villámokat, romboló villámokat rejt magában; — egy gyászlobogó az csak, mit emlékökre lobogtatunk — szegény őseinknek!! Mi volt oka — azon férfiak szenvedéseinek, azt ne keressük többé. Ok kiszenvedték becsülettel a kinokat, mik rájok voltak mérve. Arra nézve van legtöbb mondandóm, hogy a nagyszombati levelező téved, s a szerkesztő hibáz, midőn csillaggal jegyzett alásorokban — azt állítják, hogy idegen kútfő után nem jó dolgozni akkor, midőn hazai forrás is van ! Képzeljük csak magunkat az akkori korba; némi hasonlatosságot találunk az akkori és a legközelebb lefolyt 10 év kormányzási története közt. Már ha valaki igaz adatokat akarna összeszedni a magyar forradalom napjaiból, találna-e hü előadásra azon történelmi könyvekben, mik a legújabb időkig e 10 év alatt jöttek ki belül a birodalom határain ? Én olvastam már ez időnek történetéről itthon és kinn megjelent sorokat, és ez uttóbiakban találom fel a valóságot. A mi áll most, az állhatott akkor is, és igy meglehet, hogy az a Jurieu Péter még nem volt valami túlzott hazug, és Mányoki ur is az általam előadott oknál fogva merített a „hugonotta minister"-féle forrásból. Egyébiránt ha kívánja kegyed, fogok szolgálni hazai történetírókkal is, kik — a mennyire lehetett — hiven Írhatták meg a történeteket. Azokban is csak sötéteknek olvasom én ama napokat. — Hogy épen „Lányi és Labsányi" nem ugy irnak, az nagyon természetes, annak oka az emberi természet azon gyarlóságában van, mely magát mindig jobbnak képzeli másnál. E gyarlóság megvan minálunk is, de nem hiányzik kegyeteknél sem! Azon felfedezésért pedig, hogy Kolonics — bécsújhelyi püspök annyira át volt hatva a szegény száműzött protestánsok sorsától, hogy fejenként 50 forintot adott nekik uti költségül — fogadja kegyed forró köszönetemet. Magát a szives adományt megfizette már eddig a jó Isten — ez a legfőbb jutalmazó — ama nemesszivü főpapnak ott, — a hová fogunk menni mi is — utódaik — az egekben! Ezeket jónak láttam elmondani ama nagyszombati levél következtében ! Utólagosan megemlítem, hogy kegyednek nagyszombati levelező ur — furcsa psychologiája lehet. Azt állítja ugyanis hasonlatban, hogy „a vizben fuldokló kajánul tekint a deszka felé, melyen társa úszik." Ugy gondolom, vizben fuldokláskor, és igy halála óráján már nem tud az ember kaján lenni. Más érzés, más indulat száll már akkor a kebelbe!. Egyébiránt fogadja kegyed kézszoritásomat azon gyöngéd figyelemért, melyben részesiti a „Házi Kincstár" és „Prot. Egyh. és Isk. Lapokat"; e szívességnek viszonzásául ígérem kegyednek, hogy én hasonlóan olvasni fogom, mint eddig, ugy ezután is a „Religio" és „Katholikus néplapot" szorgalmasan!

Josephus ille Certus. Nt. szerkesztő ur! Horváth János urnák az Egyh. és Isk. Lap 27. számában megjelent felhívása folytán mi alulírottak, kik a fentnevezett és a Szeberényi Lajos ur által szerkesztett Iskolai Lapban Horváth és Szeberényi urak közt folytatott polémiát figyelemmel kisértük, erkölcsi kötelességünknek tartjuk kijelenteni, miszerint azon „amice, dominus, firkász, bajazzó és szemtelen csavargó" cimek, melyekkel Szeberényi ur ellenfelét illette, az illetőre méltatlanul voltak dobálva, mert mi Horváth urat egy tudományosan kiképzett, erkölcsi s politicai tekintetben feddhetetlen becsületes lakos társunknak ismerjük. Orosháza, julius 11. 1861. Kovács Pál közgyám., Torkos István, Székács János presbyter, Molnciy Károly oktató, Neumann József plébánus, Harsányt Sándor ev. segédlelkész, Rajki József egyházgondnok, Kovács János iskolatanitó, Pusztai Ádám presbyter. Hogy ezen fentebb látható aláírások az illető előttünk ismeretes urak sajátkezű aláírásaik, ezennel hivatalosan bizonyítjuk. — Kelt Orosházán, jul. 16. 1861. Foltiny Ignác, tek. Békés-vármegye szolgabirája. Uhrinyi Pál, tek. Békésmegye esküdtje. KÉNYSZERÜLT FELSZÓLALÁS. Fájdalmas szívvel olvasám a Prot. Egyh. Lapok 28-dik számában Edes Ábrahám f.-baranyai ref. lelkész urnák „őszintébbnél öszintébb"-nek nevezett szavát Sz. K. ur ellenében. Fájdalommal, mert a majdnem cynismusig menő pessimismust és ridegséget ki ne sajnálná, főleg lel— lelkésztársában ? De ki írja le meglepetésemet, mely égetően nyilait szívembe, midőn a 880. hasáb elején világosan látom, hogy az egész cikk azon nézetben van irva, mintha amaz Sz. K. én volnék; s metsző, iszonyú gunynyal fordul nekem Édes Ábrahám ur, s ajánlja, hogy elfoglalni szándéklott pesti tanárságom évdijáról lemondva, éljek Török és Ballagi barátom kegyéből coquián s a pesti kereskedőktől ajándékposztót várjak ruházatomra stb. stb. Én e lapok 26-dik számában nyilatkoztam már, hogy amaz Sz. K. nem én vagyok, de É. Á. ur ezt vagy nem olvasta — vagy tán cikkét már előbb irta. És ha én lennék is azon Sz. K. mi jogosítja föl Édes urat e keserű gúnyra irányomban, ismeretlen szolgatársa irányában ? ki, ha a pesti tanárságot elvállalom, igenis, súlyos anyagi áldozatot hozok a közügynek, de szívesen és örömmel hozom azt s nem várok, nem érdemlek ily lelketlen kigunyoltatást; — ki ugyan kisebbnek állítom magamat, mintsem nézeteim, vagy eljárásom bármely szolgatársamnak is cinosurául tolakodnék föl, — de kicsinységemben egyszersmind menekülni is szeretnék ily indokolatlan megtámadás ellen. Igenis, ismétlem, ama Sz. K. nem én vagyok. S most Édes Ábr. ur lássa át, mily keserű érzést kelle nekem okoznia egy minden alap nélküli feltételre épített gúnyos és érzéstelen megtámadása által. Vajha! a kik nyilvánosság