Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-07-21 / 29. szám

András városi és egyházi veterán tagot, a derék Matheidesz Gusztáv iskolatanácsi uj világi elnököt s több másokat az egyház érdekeihez ismét közelebb hozni. És jó az Isten, jót ád még nekünk is! — Ö nem engedend szégyenbe esnünk az egész intelligens rész isméti megnyerését illető reményünkben sem, mert hiszem — és ezt bizonynyal a nyíregyházi intelligentia is jól tudja — az intelligens ember azért az, hogy intelligentia ját egyháza számára is gyümölcsöztesse, a multat feledje, háladatosságot az emberektől csak kivételképen várjon, magát másokért feláldozza, s hogy ennek igy kell lenni, s hogy az nem lehet különben, azt mindig, mint első, ö lássa be. Az meglehet, hogy a tisztelt közönség Nyíregyháza nevével egy ideig a köztéren gyérebben fog, mint eddig, találkozni, mert ezen egyháznak sebei — ha az igazat megvalljuk — erkölcsi és anyagi sebei igen mélyek, miszerint talán hosszasb időre is leend szüksége, hogy ezen kettős kóranyagot testéből kiűzhesse, miért természetesen, mindenekelőtt, szép csendesen csak a saját maga gyógytárához látand hozzá; az azonban nem lehet, ne is legyen, nem is lesz, hogy Nyíregyháza Isten segedelmével régi helyét a kerületben ismét elébb-utóbb — talán nem is oly későn, mint sokan gondolták — el ne foglalja. Faxit Deus! Nyíregyháza, jul. 13. 1861. Bartholomeidesz János nyíregyházi ev. lelkész. KÜLFÖLD. MISSIOI LEVELEK Dr. BALLAGI MÓRHOZ. X. Az életben annyi nyughatatlanságnak vagyunk kitéve, s főkép, ha elv és igazságért küzdünk, s a mások boldogitásán is munkálkodunk: nem is véljük, mikor riaszt fel az ellen bántalmainak habverése a fáradozás utáni lelki nyugalomból , melynek karjain véres verítékünket felszáradni hittük. Küzdés után küzdés, veríték után uj veríték, melyben megszakadozik a lélek, s nem merem mondani, hogy nem veszít életerejének lángjaiból. Van gondolat, mely a lelket tűzhöz hasonlítja, mely szétszóratván az élet viharai által, elenyész a tűz egyetemisége, s az életerő, melyben isteniség van : megmarad csak a szétszórt szikrázatokban. Nem állítom, de nem is tagadom, vallásos hitemmel ez semmi ellenkezésbe nem jő, mert ha a lélek szétszóratnék is, mint egyetem; szikráiban uj élete van örökkévalóságának. Ily gondolat s minden más ilyes nem egyszer fordul meg lelkünk előtt, midőn magunkkal, lelkünk erejével ugy szólván tisztában vagyunk, látjuk, mit teszünk s mire vagyunk képesek; midőn csak annyi becse van előttünk az életnek, a mennyit ér, s magasabb céljainkon kivül minden hiu lángolás elalszik küzdelmünk viharában. Jó hogy igy van; mert ha a lélek önmagának, az eszméknek lángjaitól nem tüzelne, nem lenne semmi erkölcsi vívmány, nem lenne önzéstelen vallás-, haza- és szabadságszeretet; e nélkül az emberiség megváltátása sem érlelődött volna meg a legnagyobb gladiator Krisztus kebelében. Ne vélje senki is, hogy mindez pusztán tévedező gondolat; van úgynevezett elmerengés bölcsészetben, poesisban és az életben is. A mit mondok, egy forrásból jő, melyből valami benső erő mindig uj habokat hány fel; a habok megmérhetetlenek, s ha hánykódás után nyugalomra szállnak is: megmaradnak elmosódott cseppekben alapjául a leendő uj haboknak. De most simítsuk el a habokat, ne lássék a léleknek megroncsolás után maga által összetört érzete; hisz, mondaná egy valaki, nem kell ily elvont gondolatokkal tépelődnöm, s csak a pálya keserű tapasztalatait kell egy a lélek verítékével harmatozott virágbokrétába összeszednem. Legyen ugy. De hogy napjaink és életünk fonala szenvedésink habjaiban förösztgeti magát, s mint az eljátszódott hur a küzdésben eresztgeti szét kisebb szálait : ezt senki nem tagadhatja. Most következik, a mit önök várnak tőlem. Ploestrői írtam legközelebb, és ezen levelem után ottani hiveim sorsa Bukarestbe szólított. Ezen ut egy előbbi levelemben emiitett jövevények számára ajándékozott temető miatt volt. Több zavar, veszekedés és botrány történt már a temető miatt, melyeket nem akarok elősorolni. A Sztároszt mosván kezét, mint Pilátus: nehogy valami véres jelenet adja elő magát, s én vagy hiveim okoltassunk: egy evang. elöljáróval elmentünk a bukaresti osztrák consulatushoz, hogy igazítsa, vagy igazittassa el a dolgot, mert, ha a nép közt, élesztetvén más által az ellenségeskedés, valami baj talál lenni: sem én, sem általában mi protestánsok okai nem leszünk. Jó biztatással bocsátottak el; különben pedig kijelentők, hogy ha el nem igazittatik ezen dolog, a föld az oláhoké levén s általuk ajándékoztatván: kénytelenek leszünk az oláh ministeriumhoz folyamodni. Eddig ezen csak pár sorban emiitett kellemetlen ügy. A mi ezután jő: személyemre nézve még kellemetlenebb vala. A consulatusnál tudtomra adatott, hogy én fel vagyok jelentve, mint politikai agitator. Én jól tudván, honnan fu a szél: bebizonyítását kértem, ki? és mit mondott? mert ily általánosságban semmi vádat el nem fogadok. Szépen feleltek erre is. De mért folytatnám ezt tovább ? Elég az, hogy bármily kellemetlenül éreztem magam a vád miatt, dicsekedésemnek tartom az apostolok és reformatio bajnokai példájára vádoltatni, üldöztetni Krisztus s az evangyéliom örök igazságainak prédikálásaért. A consulatus szememre veté azt is, hogy két egyházat szerkesztettem össze s az ő hire és tudomása nélkül. Én feleltem: nem gondoltam, hogy ez szükséges. Egyébiránt egyházaim protectio alá helyezésével nem volt okom, hogy siessek, még most is várok : az idő majd megtanít, s én az ö tanulságát fogom követni. Bukarestből visszatérvén, egy vasárnap reggel alkalomszerüleg prédikáltam Filipp 1, 25—30. versek szerint. Hétfőn vévén a főtiszt, erdélyi püspök ur zsinatra meghívó levelét, indultam Erdélybe. Zsinat előtt Kolozsvárra mentem, részint, hogy a kormányzó gróf Mikó Imre ö excellentiájával találkozzam, részint, hogy a szükséges egyházi