Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-07-14 / 28. szám

vallja, született ügyvivője (ágense) e szent irányú törekvésnek, ha mindnyájan oly buzgalommal működünk ez ügy körül, milyent annak közösen elismert szükségessége s még inkább nagy hasznusága érdemel: nem lehet kétség a siker meglepő biztossága felől. Mert hogy ez eszme mily kellemes hurt penditett meg sok valódi protestáns kebelekben: azt igen kedves szolgatársam s barátom nt. Mező Dániel urnák hozzám e tárgyban küldött levele s közlésre méltó lelkes Szózata édesen bizonyítja. A kivitelre nézve nem akarván megelőzni a ft. egyh.-kerületi bizottmány véleményét, legyen szabad csak annyit megjegyeznem, hogy az egyetemes convent, a főt. egyházkerületek véleményének levén tudatában legcélszerűbben határozhat arról: miképen örökittessék a nagy ember emléke: mulandó érc, vagy szellemi örökre fenmaradó emlékkel ? — Részemről ez utolsót inkább óhajtanám, s teljesen meg vagyok győződve, hogy ez emlék, vagy nt. Mező ur szerint „Örökség" — mi igen jól van választva az eszme cégéül — oly alapot lel a magyar protestáns egyház buzgó tagjainak önkénytes adakozásából három év alatt, hogy egyházi és iskolai életünk sajnosan érezhető szükségei lehetőleg fedezve lesznek; s különösen az atyai örökségben nem részesülhetett szegény tanulóknak jó igyekezetére a Kálvin-örökség fillérei jóltevő olajcseppek lesznek, melyek által céljuk elérésére segittetnek. Azért csak akarat és kitartás! Kis-Bajom, jun. 12, 1861. Kacsóh Lajos esperes. SZ. I(. URNÁK A PROT. EGYH. ÉS ISK. LAP 23-dik SZÁMÁBAN KÖZLÖTT „ŐSZINTE SZAVÁRA A LELKIPÁSZTORKODÁS ÜGYÉBEN MÉG ŐSZINTÉBB SZÓ. Hajlandó vagyok ugyan hinni, hogy a megrovott cikk íróját nem hallgattatta el a tekintélyre vergődött lelkipásztor szájából keletkezett hatalmasan dörgő szó, s megvagyok erősen győződve, hogy az nem szorult az én védelmemre; de mivel a lelkészek anyagilag szigorú sorsán javítást a népenkönnyitéssel összekötött tagosítás utján indítványozó személyében mindnyájunknak - • kik ez óhajtásban a cikkíróval egyek vagyunk — a szegénység terheivel küzdő papoknak átalában szól a lecke, hivatottnak érzem magamat az ügyhöz szólani több okoknál fogva. X. Azért, hogy egygyel több nyilatkozata legyen a méltánytalanul díjazott papok ügyén segítés égető szükségének. 2. Azért, mert nem birok hallgatni. 3. Azért, mert mint Alsó-Borsodban legjövedelmetlenebb állomáson lévő, szavamat illeték kesnek vélem. 4. Azért, mert bátran merem állítani (bár megszégyenittetném ellenkezőt tanusitó adatok által), a nálamnál szegényebbek más egyházmegyében, sőt a magunkéban is sok jobb fizetéssel ellátottak nem járatván a Prot. Lapot, e vitatárgyról mit sem tudnak és igy avatottabb tollokkal sem felelhetnek. 5. Hogy közohaját fejezzem ki azoknak, kik e nyomasztó helyzetből kivágyakoznak. Most már dologra térek! Mondatik vádként, hogy a 16-dik számban egy ismeretlen atyafi az egyházakra nézve „a gyengítést a lelkipásztorok számának emelésében, az erösbitést a lelkipásztorok számának kevesbitésében s fizetésök emelésében találja. S e szerint a lelkipásztort az egyház terhének, a lelkipásztor gazdagulását emelkedésnek tekinti." Én ez állítást nem kárhoztatom, sőt tökéletesen helyeslem s csupán a gazdagálás szó helyett teszem a méltányos fizetéssel ellátást. (De hiszem, hogy a megrótt cikkiró sem törekszik a papság gazdagítására, hanem csak becsületes díjazását óhajtja) Ugyanis miután nincs módunkban elegendő alapokra fektetve uj parochiákat állítani, a meglevők jövedelmét megosztván, hogy Sz. K. ur tetszésére légiókra szaporodhatnának a papi személyek — mit nyernénk ? Felelet: oly lelkészeket, kik a megélhetés gondjától nem szabadulhatva, az egyház szent ügyeinek lelkes kezelésétől mind életforrások kutatására oszlanának szét. A népek terhe könnyítésével összekötött tagosítás utján felállított lelkipásztorságok pedig bizonyára kevesebb számban is jobban kielégítenék a lelki eledeleket szomjúhozó hivek minden kivánatait, mert ez esetben a lelkészeknek kezeibe, önképzésök és folytonos tökélyesbülésök kulcsa tétetnék le. Igy pedig kénytelen megbarátkozni, kibékülni a szükséggel birkózó pap, helyzetével, vagy okosabban szólva, kénytelen átadni magát mostoha sorsának, mely öt naponként hátrább maradni kényszeríti minden iskolai alapos készültsége mellett is. A jól fegyelmezett, jól s pontosan díjazott kisded sereg kétségen kivül megmérkőzik a hitványul szerelt, fegyelmetlen és zsold nélkül hagyott rengeteg hadoszlopokkal. Még a szent ügyért lelkesült bajnokok is szétosztanak, ha éhség miatt düledezni kezdenek a sorok. Mi tűrés tagadás: „mig földi vándorlásunk ideje tart, a testet egészen le nem vétkezhetjük" és örömestebb megadjuk a léleknek is a mi a léleké, ha a nyomor követeléseit s az élet ezerféle szükségeit kielégítettük. Az ismeretlen atyafi nem mond semmi képtelent, hogy a lelkipásztort az egyház terhének, — a lelkipásztor vagyonosabb voltát emelkedésnek tekinti. Mert ugy van! valóban teher a pap, mihelyt fizetését szedik. Valamint — nyuljunk önkeblünkbe — a szolga bár hűségesen dolgozik érettünk, bár elismerjük, hogy méltó a munkás az ő jutalmára — valljuk meg! terhel bérének megadása, kivált mikor alig alig tudjuk kifizetni. Pedig mi mennyivel miveltebbnek tartjuk magunkat azoknál, kiknek mi a fizetéskor terhök vagyunk! Az anyagi jóllét pedig valóban emelkedése az egyház-