Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-07-07 / 27. szám

nemzeti mivelödés alapja.11

Irta Karcsanyéki G. Szeged, Burger Zsigmond tulajdona. 1861. 8-ad rét, 244 lap. Nemzeti nevelés és közoktatás. (Folytatás). Alig pendült meg az átalakulás kezdeménye : azonnal "hallatszott a tanügyreformra vonatkozó egykét felszólamlás is. Egy pár elhamarkodott vélemény nem éppen az igazi tudományosság szempontjából látszott kiindulni. Kissé ifju<iad érzelem jellernzé az indítványt, inelly aligha fontolóra vette Aristoteles ama mondatát, hogy a tudomány gyöke keserű ugyan, de gyümölcse édes. Az a hasznosság elvére támaszkodó okoskodás mutatkozék az indítványban, melly nagyobbrészt az anyagi eredményt tűzi ki a tudomány céljául még ott is, hol különösen a fensöbb szellemi érdeket kell pályakoszorűuí kijelölni. Másrészt a fölületösség támogatása látszott. Szerény véleményünk erre nézve az, hogy a legtágabb alapű alkotmány sem bizhatja a tudományos pályára készítő tanodák tantárgyainak meghatározását a kiskorú értelmiségre. Ez oknál fogva alig valamit mondó érv az ifjaknak ellenszenvére hivatkozni oly tárgyakat illetőleg, mellyeknek szükségösségét csak az alapos tudomány emberei láthatják be kellőleg. Ha az űgynevezött közvéleményt — melly, mint tudjuk, igen kétes értelmű—sok egyéb tekintetben figyelemre méltónak kell is vallanunk: olly ügyben, minő a fensöbb oktatásé, valóban kényes kérdésnek tartjuk kinyilvánítani, hányat higyjünk szavazatképesnek a nagy közönségből. — A „sokaság kenyér után nézu

s főleg a napjaink szerinti gondolkodás mindinkább túltesz az üdvirat amaz intésén, melly főleg a léleknek szükséges tápszerekre figyelmeztet, s azokat egyedüli fökellékül jelöli ki. Sokkal nagyobb mérvben meghódította már az anyagelviség a közgondolkodást, semhogy az a tisztán szellemi érdeköltetésű tudományosságot henye foglalkozásnak ne tekintse. Tudjuk, hogy a mi közvetlen hasznot nem ígér, azt a valárdiság (realismus) hívei hiábavalóságnak nézik. Igy a csupán szellemképzö tudományokra esik sűlyos kárhoztatásuk. Nem uj dolog, ha ezek ócsárlói mindannak, ,,a mi — mint mondani szokták — a konyhára mit sem hoz." Külföldön rég foly már a vita az űgynevezött realismus és humanismus közt; s hogy nálunk is szárnyra kelt, az idő befolyásának követközetes eredménye. Minthogy a két irányzat az idősebb fejlemű irodalmakban már régi vitázatok pörfolyamát tárja elénk: a kész védvek effész halmazával rendölkezhetünk s mindkét oldal érveit csak újra előszedve ismétölhetjük a küzdelmet; ha az elveket átalán vesszük. Ámde helyzeti viszonyainkat, nemzeti állapotaink s különös rendeltötésünk igényeit véve szemügyre, módosul a vita. Ugyanis amaz irányzatok aránya s egyiknek a másik fölötti előnyösitése nem kis fontosságú kérdésül áll elénk. Aligha kevesebb az, mi itt szóban forog, mint az: vájjon milly irányban foglalja el nemzetünk az országulás közvetítését kelet felé; a hon kebelében pedig, hol a mennyiségi erő hézagait minőségivel kell pótolni, milly arány szerint gyarapittassék a tényezőbb tehetsége száma, és milly elvek tulnyomósága eszközöltessék a nemzet feladatának sikeresebb megoldására, s egyéb ezekkel összefüggő részletösségek. Némellyek azt vélik, hogy a két iránynak, holmi viszonylagos kivételek mellett, mintegy párhuzamosan kell az összes oktatási ügyön átfüzödnie; mások azon szempontból indulva ki, miszerint a munkatér arányához kell mérni a munkások számát, azt kívánják, hogy a gymnasiumok és reáltanodák aránya a társadalmi élet e követeléseihöz legyen szabva. Ugyanis a társodalmi testület különkülön tagjainak rendöltetésükhöz mért képeztetése mailag már visszautasithatlan szükség, nehogy a veszedelmes szerepcserélés gyűjtse meg a bajt. Ez oknál fogva minél korábban azon ösvényre kell terelni a képességeket, mellyen rendöltetésöknek célját minél hamarább elérhetik, s lehetőleg megkímélni mindenkit a drága idő vesztögetésétöl. — Kétségkívül méltánylandó nézet. — Azonban fölöttébb nehéz megoldású kérdés egyelőre, hogy a hon magzatainak mellyike mivé képeztessék. Igen világos ama vélemény igazsága annyiban, miszerint az oktatásnak a leendő pályára kell a sarjadékot képeznie és arra minél korábban s minél alkalmasabban elökészitnie és pedig tüzetösen a külön hivatásu pályára. Mert valamint az egyén testének különböző szerveit külön rendöltetésü cselekvőségre idomítja: ugy az állami létegzet is különböző tehetségű tagjait megannyiféleképp, de öszhangzatosan működő szervekké képezi, hogy összes életereje általok célszerüleg munkáljon. Ámde a szellemi képességek nem olly korán fejteköznek, hogy már rendes fejlesztésük előtt határozottan fölismerhetök lennének; — meg az életviszonyok is szeszélyösebbek, semhogy elölegös határozások szerint engednék magokat az egyén szükségletei által módosíttatni, sokkal inkább kényszeritik az egyént meghajolni és folyamatukhoz alkalmazkodni Ennyit tehát egyelőre csak oldalvást! megjegyzésül. Azonban szóljanak a körülmények s egy pár évtizedi tapasztalataink. — Ezek folytán, ugy láttuk, váltakozó ellentét mutatkozék a sarjadék irányzatában. Még 1848 előtt főleg a jogi és papi pálya vonzotta az ifjú vágyakat, — természetösen a szülék sugallata nyomán; — mert e kettő nyita utat a közügyekbe leginkább befolyhatni: nyomban a katastropha után részint a hivatali függéstől való óvakodás, részint a jobb fordulat reménytelensége többnyire a reál irányzat felé tereié az ifjú erőket. Majdnem túlságossá lön kivált egyes buzdítok zaklatása következtében a reáltanok felé folyamodás. Divattá kezdett válni, hogy előkelőbbek is lemondjanak a közügyeket intéző pályákról. — Hanem az egykori gymnasiumoknak reáltanodákká átváltoztatása minden sürgetés mellett, sem nagyon móhon ment foganatba. Észrevehető vala a késödelmezésből s egyéb jelenségekből, hogy egyes vérmösebbek hajlékonysága dacára is a közérzelem gyanúsnak tekintötte e célzatot. A természetszerű ösztönnek ollykor finom sejtelmei vannak. Sokan megmosolyogják ma a régi szabású magyar emberek illyetén beszédét: ,,hogy lehet az deák (tanuló), a ki deákul (latin-nyelvet) knem tanul ? — Furcsa világ ez, hogy már a deákos (tanult)