Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-06-30 / 26. szám

szó" írójával, midőn ezen szavait: „nem tudjuk magunkat megfeszíteni, s a világi javak után évaí mohósággal kapkodunk," oda magyarázza, hogy mi csak anyagi jobblétünket tartanánk szem előtt. Mi azt hiszszük, Idvezitőnk parancsait teljesítjük akkor , midőn szemünk előtt tartjuk anyagi jobblétünket, azért, hogy emberi s erkölcsi nemesebb kötelességeinknek eleget tehessünk. Hildebrandot vallásos elveink elitélik a papi nőtlenség behozataláért, vájjon cikkíró nem ujabbkori Hildebrand-e, midőn olyakat kiván, melyek emberi s erkölcsi természetünkkel ellenesek?! Igen! mi megfeszítjük kívánságunkat ott, ahol szükséges, — igy örömest le fogunk mondani, bár szivünk fáj, de okosságunk azt parancsolja, azon súlyos teherviseléssel összekapcsolt egybeköttetésről, mely a kisebb egyházak s azok lelkészei közt eddigelé fenállott: és ezen tekintetben ismét Idvezitőnk parancsolatját töltjük be, ki is a cikkíró ur által felidézett szent helyekben épen azt adj ja értésünkre : 2-or. „Hogy a keresztyénnek azon külső körülményeiről le kell mondania, melyek kegyességét gátolhatnák." Felebb igyekeztem megmutatni, hogy ezen viszony valóban gát a vallásos élet előmenetelében, és igy azjarról való lemondás, vagyis afíiliálás mind az egyház, mind a lelkész érdekében történik; most csak cikkírónak abbeli véleményére terjeszkedem, miszerint azt állítja, hogy ha nem a lelkész maga szedi az ő fizetését, azon esetben csak hivatalosan érülközvén az ő hallgatóival lehet jó hivatalnok, de rosz Isten-szolgája lesz. Kik a lelkészt csupán néptanítónak tartják azok szerint jó és szükséges dolog anéppelí gyakori érintkezés, de kik nem csupán néptanítót hanem vallástanitót is akarnak látni a lelkészben, —bizony azok, ha nem kárhoztatják is a néppeli gyakori társalgást, de nem is igen ajánlják: nem azon okból, mintha a lelkész fejét köritő glóriára féltékenyek lennének, vagy a lelkészt a néptől merőben elkiilönözni s élő szentté akarnák tenni, hanem azon szomorú tapasztalatból, hogy a néppeli folytonos társalkodás — értve — keresztelő, lakodalom s más ily alkalmaknál, amellett hogy gyümölcstelen szokott lenni, még azon rosz következéssel is bir, hogy nem ritkán nyomot hagy a lelkész jellemén, sőt sokszor erkölcsiségén is, és igy a honoratiorokkal való egyedüli társalkodás élce talán lélektani kutatás hiányában folyhatott ki cikkíró tollából. A tizenkét apostolokkal való társalkodása Jézusnak talán ezen élceskedés ellen szinte felhasználható volna, ha azt akarnánk állítani, a mit nem akarunk, hogy t. i. a lelkésznek nem szükséges a néppel érülközni s velők társalkodni. Mi tudjuk, édes Idvezitőnk ezen tekintetben mit cselekedett, követni is akarjuk a magasztos példát, — ha fentartjuk is magunknak az oly esetek megítélését, — mint p. o. fizetés beszedésekor szoktak előkerülni. Bizony ezen érülközési pont minden hátrány nélkül kikerülhető lehetne, hiszen különben is van egy helye a lelkésznek, honnan szivének érzelmeit, lelkének lehelletét folytonosan közölheti hallgatóival, honnan örömet s bánatot egyformán megoszthat szeretett híveivel, ez a hely a szószék. Itt Istennek élő beszédével folytonosan fentarthatja azon szerelmetes viszonyt, melyet Idvezitőnk a jó pásztor és az ő nyája közt fentartandónak mond; és igy véleményem szerint megmaradhat a lelkész Isten szolgájának, ha kilépni óhajt is oly összeköttetés körülményeiből, melyek kegyességének, ha akadályul nem is szolgálnának, de azt talán elö sem mozdítanák. Megvallom, hogy rövidebben, nem ily unalmasan kívántam volna e tárgyhoz szólani; azon>> ban az „Őszinte szó'4

írója által felhozott érvek s legfőképen az általa felidézett szent helyek értelmezése tekintetéből egy kerülő utat kellett tennem. Nem tudom , hogy mást meggyőznek-e^ szavaim, de legalább magamat igyekeztem meggyőzni a felől, hogy a cikkíró által felhozott érvek és szent helyek épen azt bizonyítják, amit cáfolni akart, s az egyház- tagositási eszmének inkább mellette, mint ellene szólnak. Most már próbáljuk cikkíró eszmemenetét összehúzni s gondolkozásának irányát kitanulni. Cikkíró eszmemenete véleményem szerint ezekben szorítható össze, a) a lelkésznek szegénynek kell lenni; b) ha jobblétre igyekszik, Jézus tanítása ellen cselekszik, és a mi ebből következik, c) maradjon a lelkész ezután is azon a ponton., ahol eddig állott, azaz : némely részben a társadalmi miveltség színvonalán alul. Megkövetem az érdemes cikkírót: vájjon pap-e, vagy nem ? ha pap, ugyan jó egyházának