Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)
1861-06-16 / 24. szám
tartatott zsinatján a Samarjai, vagy csallóközi superintendentiának. — Ugyané szabály-könyvet fogadta el 1642-ben az alsó-dunamelléki, vagy pesti superintendentia is, — ezt magyar nyelvre átfordítván, és ily cim alatt Nagy-Váradon kinyomatván Kertész Szenei Ábrahámnál : ,,Az egyházi jó rendtartásoknak irott törvényei, melyek öt részben foglaltatnak" stb. Jelen voltak pedig ezen canonokat kihirdetett zsinaton egy zempléni anyakönyvben tett feljegyzés szerint a következő lelkipásztorok : Samarjai János püspök, halászi lelkipásztor Mosonymegyéböl, — Nemesnépi Dániel komjáti lelkipásztor és az érsekújvári kerület esperese, — Ag Magyari Jakab komáromi lelkipásztor, és esperes ; — Szentzi C. Lukács samarjai pap és mosonyi esperes; — Tsepregi Mátyás drégelpalánki pap, nógrádi esperes; — Győri Bálint endrédi pap Barsmegyéböl, esperes és zsinati jegyző. Ezen elődeink valának ott a zsinaton, mely alkotá a szabályokat, a miket e könyvben találunk. — 235 mult el azóta, s ha napjainkban e kanonok — miket akkor jó lélekkel és a viszonyokhoz képest bölcsen aikotának — nem korszerűek, ha van bennök egy-két szabály, a melyet már lejárt az idő, azért nem lehet általában kárhoztatni e szabályokat. — Hogy pedig nem tartatnak meg mindenkor e szabályok, hogy nyújtják őket sokan erre-arra, annak ismét nem a szabályok az okai.... Hogy továbbá e canonok átnézve, megújítva nincsenek, annak ismét van oka, és pedig a canonokon kivül rejlő oka. Édes barátom meg fogsz nekem bocsátani, ha én őszintén kimondom, hogy ezen hozentrágeroskodásod a canonnal nagyon nevetséges és szánandó volt előttem. — Hát csak az uj ér előtted valamit? az, a mi régi, még kegyeletet sem ébreszt fel benned ? ? Kérlek téged édes bárátom, légy egy kevés kegyelettel a hajdankor régiségei iránt!! Mondhatnék még többet is a canon mellett, de <^zt hiszem, hogy az — mit eddig mondtam — meggyőz tégedet a felöl, hogy a canon nem tehet róla, hogy már 235 esztendős, és igy nem uj; — arról sem tehet, hogy sokan nem érzik már azt, hogy van, — hogy sok a nyújtható benne, hogy most már nem használható . . . Mindezekről — a miket pedig te ellene felhozol — az a szegény canon nem tehet. — Miért bántod az ártatlant? A mi továbbá a visitatiót illeti: erről is szólasz valamit, — és ugy veszem észre, hogy ez volt eredetileg célja beszédednek, s a canonról való beszéd regiójába csak ugy botlottál bele. Itt már édes barátom sokkal jobban helyén találom szavadat. — Azt azonban itt nem hagyhatom helyben, hogy részletességekre térsz ki. — Ugy tetszik nekem, hogy a részletekbe bocsátkozás késlelteti az általános cél elérését épen ugy, mint egy bizonyos helyre törekvő utasnak az országútról való letérése, s a mellékutakon való menése azon helyhez jutását, hová törekszik. — Sokszor lehet a gyalogutakon is compendisálgatni, de nem mindig jó az... Sokszor el van árkolva a gyalogút a közepén, és akkor vissza kell térni; sokszor egy kis intő fácska van a gyalogösvény elé ásva, intőjelül, hogy arra ne járjon az ember. Ilyen intő fácskát tisztelettel kikerülnek mindenek, ha nem is, de legtöbben. De te édes barátom csak neki rugaszkodol az ároknak, átléped azt a kis intő fácskát, és mégysz a gyalogúton, azt gondolván, hogy majd hamarább célt érsz.. Pedig látod, dehogy érsz! íme eljött váratlanul a csősz, megállít és megkérdi, hogy mit keresesz erre? Most már várakoznod kell, mig a csősz jól kibeszéli magát veled ! Azt mondád édes barátom, 4 visitatión voltál már jelen, melyek közül Az elsőn azt kérdezte a visitator: Canonunk értelmében kérdem, be van-e kerítve a temető ? Ezt édes barátom canonunk értelmében nem kérdhette, fájdalom, canonunk nem szólt a temető bekerítéséről . . . Lásd édes barátom, ha akkor ismerted volna a canont, figyelmeztethetted volna a visitator urakat, hogy a canonra ne hivatkozzanak alap nélkül. Mert hiszen a visitator uraknak is lehet ám szólni; csakhogy ott, a hol; és akkor, a mikor. A második visitatiót érted egy híres kun városban; erről nem tudok egyebet mondani, mint azt, hogy Sz. K. esperes ur azt állítja, hogy nem igaz az, a mit mondasz; védelmezzed azért édes barátom magadat; bár én is segíthetnélek !! A harmadik visitatioról nincs mit mondanom; hanem annál több van a 4-ik visitatioról. Édes barátom itt hosszasabb leendek, leülhetünk kissé !! Arra kérlek édes barátom, mondd meg nekem őszintén, ugy történt-e ez a negyedik visitatio, a mint irod ? Nem szóltak volna ott másról épen semmit, mint csak arról a zabról. .. Hátha csak a visitatio végeztével — mikor már a komoly dolgok elfogytak — kezdődött ez a zabos vita ??? Gondolkozzál csak egy kissé! De elmondom ennek a zabnak történetét. Hát volt édes barátom ennek a tractusnak néhány évvel ezelőtt egy derék joviális esperese, erről beszélik, hogy elfogyván egy izben a szénája odahaza, arra az ötletre jött, hogy saját lovain fog kimenni visitálni az ecclésiákat. Azelőtt mindig az egyházak küldték a visitatorokat. — Miután azonban lovai közügyben fáradtak, és megmentettek bizonyos fáradságtól bizonyos világi lovakat, azt hitte amaz esperes ur, hogy nem cselekszik pogányul, ha azon bizonyos világi lovak számára kiadandó zabot a • maga lovaival eteti meg, miután az utat ezek tették meg azok helyett. Igy jutottak a szegény papi lovak ahhoz a zabhoz! Ez időtől fogva azután több esperes a maga lovain utazik, és az egyházak egy mérő zabot adnak az esperes lovainak ezen esetben. Hogy oly közel fekszik egyik ecclesia a másikhoz némely helyen, az szerencse. Van ám azonban oly egyház is, mely messze fekszik a másikhoz. Mindezeket nem azért hoztam elő, hogy mentsem ezen zabos visitatiót, hanem csak azért, hogy átlássad, miszerint a szokás nyomán joggal követelhette a visitatio az ötet hordozó lovak számára kiadatni azt a zabot. — Ha én lettem volna az a visitator, nem fogadtam volna el zabot, miután láttam, hogy nem szivesen adják, leráztam volna saruimról a port, és tovább mentem volna a helyről, hol nem