Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-06-02 / 22. szám

révei sereglettek a szűkön mért ismeretek megszerzésére, a hány százan ma 30—40 tanáros egyetemekre. Ezek nem nézték magukat a haza kész oszlopainak, fiatal vállakon ősz fejeknek, hanem egész lélekkel, törekvéssel azon voltak, hogy a szükséges erőt, tehetséget megszerezvén, egykor igazán és méltóan azokká lehessenek. Igen, akkor a szerénység divatban volt, mint abban most az Önhittség. S pedig mily szép, mily kedveltetö erény amaz, mennyire diszitő ékszere az ifjú kornak ! Napjainkban sem haltkimég egészen, ha nem is jellemzi a nagyobb részt. Halljunk egy példát abból a legközelebbi hadjáratból, melyben korunk Cincinnatusa az ekéjétől indula egy ország felszabadítására s ahhoz tért vissza, végrehajtván dicső feladatát. Beszélje el egy szemmel látó tanú, egy francia önkéntes Garibaldi sergéböl. „Egy 14 éves fiatal gyerköce 1848-ban kiszökik a kollégiomból Milanóban s „va fuori straniero !"t dalolva puskát ragad az osztrákok ellen. Haza kapván szülői, argusi szemmel őrizték; de a fiatal ember — majd azt mondám gyermek — kijátszotta szemességöket s egy reggel csak üresen kapják a szobáját s nyitva az ablakát. A madár kirepült. Hol járt? Krimben, Comoban, Martaiában, Catalafimiben, mindenütt a hol csak olasz verekedett hona erkölcsi s politikai gyarapodásáért. Melazzonál, midőn golyótól átfúrt lováról lefordult, revolveréből három lövéssel három lovast ejt el, a ki Garibaldit kerítette vala körül, s főbe lő egy negyediket is, a ki őt magát csípte volt nyakon. Midőn e tettét emlegetik neki, ugy elpirul mint egy 15 éves leányka, s szemét lesütve fordítja el a fejét. Kik az Aixi fürdőt Savoyeban látogatták, vehettek észre egy szomorkodó, igen szelid módú ifiat, a ki, mig mások táncoltak, szeretett a hölgyek közé ülni és csak egyedül Itáliáról beszélt velők, midőn tán másnemű társalgást vártak volna tőle; ez Missori volt, kit „kékszemű kis milánóiénak neveztek. Nők, kik igy látták, s a kiknek beszéltem róla, csudálkozva mondák : „Hogyan ? Az a fiatal ember ! Lehetséges-e ? — Igen ö az, szelid szavával, gazellai tekintetével, lassú lépteivel, mintha szünteleni bádjadtsággal küzdenék, ö a mi fiatal hadseregünk hőse, a kinek nincs mit irigyelni a dicsőség koszorúzta legvénebb vitézeken is !" Reménylem nem fognak féreérteni, mintha én azt dicsérném Missoriban, hogy elszökött a tanulás elől. Sőt felteszem róla, hogyha a kollégiomban marad, épen oly jó diák lgsz vala, a milyen jó katona lett, ha már katonának állott. Én csak azt akartam tükröztetni bepne, hogy a^ ember, jelesen a fiijai ember, legyen egészen az a mi, s aztán hogy ne higyje el magát; ne akarja az iskolai padokról vezérleni a világot, s e felett ábrándozva, vagy tán ezt ürügyül véve, ne hanyagolja el első és főkötelességét, a tanulást. „Elvesz az én népem; mivelhogy tudománya nincsen." Jegyezzük meg, hogy ezt a nagy igazságot a szabad, meg az ugyszólva fiatal népek veszik leginkább szívökre. Ha Schweizban utazva egy helységben a legnagyszerüebb, többnyire a legszebb helyzetű épületről kérdjük: mi az? rendszerint azt a feleletet kapjuk: „a kánton iskolája." Amérikában a nyugoti vadonok felé az iskolaügy egyarányban halad a telepedés terjedésével. Californiában, melyet még 10—12 éwel ezelőtt az egész világ söpredéke gyülőhelyének tartottak s részint az is volt, ma 7-edfél millió hold föld van iskolai alapnak szentelve; Santa Clarában két főiskola van a tudomány szereivel ugy kiállítva, hogy Európában is számot tenne. San Franciscóban egy falka magánnöveldén kivül 30 köziskola van, és 1859-ben 7767 mindkétnemü fiatalság — 5—18 évesek — közül 6201 egyén járta az iskolát. A Jóreményfoknál a gyarmati féltékenység az europai-hottentott korcsokat kiűzte az állam határain tul eső vadonokba, s ma két virágzó városuk van szintoly virágzó iskolaügygyel. S mindezen iskolákban az illetők tanulnak is. Tegyük szembe ezzel, hogy a fennebb idéztem iró szerint a szabadító sereg Calabrián keresztülvonultában nem érkezett oly helységbe, faluba vagy városkába, hol e kérdésre: „van-e itt iskola?" azt a feleletet ne adta volna a pap: ,,nincs, hála Istennek!" hogy a nevezett egész tartományban a mult évszáz végén egyetlen egy nyomda se létezett; hogy ugyanott egy 6000 lelket számláló városkában 12 házat kellett összejárni, mig egy irótollat kaphattak. Az a tanuló, ki iskolában léve nem tanul, mondjuk: az a tanuló sereg, nemde inkább Calabriát tartja maga előtt eszményképül, mint Californiát?! „Szél fuvatlan nem indul," ismeretes közmondás. Vájjon mi fűvja és fútta azt a Nemerét, mely ifjúságunkban a tanulás vágyát annyira megdermesztette ? Mert hogy meg, az nálunk mindenből fájdalmasan tapasztalt tény. Elmondom, mit gondolok felőle. Iskoláink tanrendszere, mint tudjuk, korábban egészen a latin nyelvre vala fektetve; hisz ez a szó, deák, mint közös synonym a latint, tanulót, söt régebben Írástudó s kenyeret nem kézimunkával kereső embert jelentett. 1848 előtt néhány évvel bizonyos realislicus mozgalom neki esék a latin s átaljában a classicus nyelv ócsárlásának. Sajnos, hogy ime táborjárás egyik zászlósa épen nagy tekintélyű akademita vala. Sikerült is e törekvésnek a latinnyelv tanulása iránt az ifjúságnál megvetést vagy pláne undorodást gerjeszteni, de nem ám a vele italánosan csökkent tanulási vágyat más tárgyra irányozni. Összeütöttek ezzel abban az időszakban az iskolai reformkérdések, melyeknek feszegetése csak annyi eredményre vehetett, hogy a fenálló rendszer rosz, mert kü-Ippben nem jöhetne s,$ó,ba reformálása. S hogy e,z a körüliflény épen nem szolgált a tanulás hevét az akkori ifiuban rpaga$abbb fokra emelni, világos. Eljőve 1848 és 1849, az isKplák szétbomlása korszaka, melyet nincs miért tovább jeJJjemzeni. A „rend" — („r ordre régne á Varsovie") — helyreállításával a í$aph-Thunféle erőszakos oivilisatio az egész nejnzetnél átalános ellenhatást szülvén, a passiva resistentia természetesen az ifjúságba is átment. Szintúgy leitta, hogy tanára csak kénytelenségből tanit, s ő is csak kénytelenségből tanult, mintha az eltörölt robotrendszer lelke iskolába kisértelteskedet volna. Valóban ugy is vala kiszabva tanítónak s tanulónak a szakmája, mint a tiszttartó szabta ki az „ur dolgára" menő jobbágy munkáját és — hasonló eredménynyel. Nem fejtegetem tovább, mert nekem is ki van szabva a tér, melyen ezúttal működhetem, hanem átjövök a — mint hiszük és reméljük — váltság t