Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-06-02 / 22. szám

uton növeltetett, s én hiszem, hogy az a környék, sőt egész hazábani helységek városos népeivel mind értelmi mind erkölcsi tekintetben összehasonlitva ki fogja állani a versenyt. Hogy a természettan a reáltanodában elmaradt, annak oka az, miszerint gyermekeink a reáltanodába többnyire két, sőt három évig járnak, s épen ezért a tanrendszer két évre van felosztva, hogy a gyermekek ne hallgassanak mindig ugyan egy tudományt,—jövőre a természettant is fogja hallhatni levelező ur. És ha az egyház oly szerencsés, hogy egy kiváiólag jeles tanítót nevezhet sajátjának, következik-e abból, hogy a többi mind igen könnyű ? Az agg erőtől soha senki nem követelhet joggal annyit, mint az erőteljes vállaktól, s az ajándékok különfélék! Es a mi végre a Presbyteriumot illeti, bárha igaz is, hogy annak kebelében — mint a világon mindenütt-találkoznak olyanok, kik a korral nem akarnak lépést tartani kimondani felette, hogy egy szikra haladó elem sincs benne, — ez pelengérre tevése az egész testületnek, melyben pedig valóban oly egyházias buzgó egyének találkoznak, kik bármely egyház presbyteriumának diszére válnának, s ha valaki ezen kétkednék, annak készek leszünk számokkal megfelelni. Szóval, dacára annak, hogy levélírónak sokban igaza van, nem lehet, hogy vele hasonló meggyőződésben legyety-s köztünk a különbség az, miszerint ö hidegségnek, tespedésnek nevezi azt, ha nálunk nincs minden ugy, mint kellene lennie, én pedig azt egyszerűen hiánynak nevezem, melyet betöltenünk kell, de melynek betöltésére bizonynyal az akarat is megvan. Érezzük mi bajainkattöbben, érzi az egyház egyeteme, de mi nem vagyunk ám Isten, hogy kimondott „legyen" szavunkra megszülessék a világosság ! Eszközök kellenek mindenütt, s az eszközök lassan teremthetők elő, s mindenfelé egyszerre nem telik. Ne az ideált vegyük zsinórmértékül, midőn Ítéletet ejtünk, azt vegyük csak törekvésünk céljául; és ha még attól távol vagyunk, ne nevezzük semminek azt, a hová eljutottunk. Ily szempontból óhajtottam volna én, ha á tisztelt levelező felfedezte volna egyházunk hiányait, s szeretetteljesen buzdított volna azoknak betöltésére, nem pedig oly szigorú vádló hangon, mely minden irányban csak keserűséget szül. Harsányt Sándor. KÖNYVISMERTETES TÁJÉKOZÁS A BÖLCSÉSZET ÜGYÉBEN FENFORGÓ VITÁHOZ. VI. (Vége). Mint egyik legkiválóbb elvét a Hegeli bölcsészetnek, — emeli ki végül a rajz — az ellenmondás törvényét. Az ellenmondás törvénye — úgymond — ama dialektika alapja (a Hegeli rendszerben), mely megint a dolgok lényege maga. És ez azt teszi, hogy a tény nem elszigetelt, nem korlátolt, hanem egy összeghez sorakozik; hogy minden a világon érintkezik és összefonódik, — ugy hogy végre nincs sem tévelygés, sem igazság; más szavakat kell feltalálni. — Sehol sem látunk egyebet, csak fokozatokat és árnyalatokat. — És mivel az ellenmondás elve — Hegel szerint — nemcsak fejlése, hanem alapmivolta a dolgoknak, ebből az következik, hogy semmisem létez, vagy hogy a létezés csupa levés; a dolognak, a ténynek csak futékony valósága van. Hogy az ellenmondás kategóriája a Hegeli bölcseletben nagy szerepet játszik: abban a rajznak tökéletes igaza van. A régi logika- és az annak formáiban mozgó gondolkodás egyik legsarkalatosabb előítéletének nevezte Hegel azt, hogy az ellenmondást nem tárták az azonossággal hason fontosságú kategóriának. — Sőt szerinte, ha rangfokozatról lehetne szó, s a kettőt külön kellene és lehetne választani: az ellenmondás kategóriája mélyebb és lényegesebb momentumul volna tartandó a dolgok fogalmában, mint amaz. — Mert mig az azonosság magában, a dolgok egyszerű, közvetlen, ugy szólva, holtlétét jelöli : addig az ellenmondás azok fejlési- és életképességének gyökere; minden dolog csak annyiban birván mozgási és cselekvő képességgel, a mennyi ellenmondási erőt zár magában. Jól ismerte Hegel a mindennapi gondolkozásnak ellenvetéseit e kategória ellen. — Jól tudta a régi logikának ama tételét: „hogy semmisem bir valósággal és igazsággal, a mi magának ellenmond" s az ebből önkényt folyó azon tant, hogy az ellenmondás csak a subiectiv reflexió csalódása, és hogy az ellenmondás nemcsak nem létezhetik, de még csak nem is gondolható. De meg is cáfolta ezt magából a köztapasztalatból, mely az ellenmondó dolgoknak, intézvényeknek stb. egész sokaságát mutatja föl, melyeknél az ellenmondás épen nem a reflectáló tudat csalódása, hanem magoknak a dolgoknak lényegében nyugoszik. Maga a külső érzéki mozgás — úgymond a többek közt — semmi egyéb, mint az ellenmondás közvetlen valósága. — Mert, hogy valamely dolog mozgásban van, ez nem azt teszi, miszerint az most itt, majd a következő pillanatban pedig amott van ; hanem azt teszi, hogy az a mozgási térnek minden pontjain van is és nincs is egyszersmind. — Abban tehát igazuk van a régi dialektikusoknak, hogy a mozgásban ellenmondás van; de ebből nem az következik, hogy tehát a mozgás nem létezik, hanem inkább az, hogy a mozgás nem más, mint épen az ellenmondás valósága. Igy van a benső, a voltaképeni lényeg-mozgás is, — a dolgok fejlése, ösztöne. Nem egyéb ez, minthogy valami dolog magában maradó, de egyszersmind oly erőt is rejt magában, mely öt mozgásra, mint egy önmagából való kimenésre kényszeríti. A dolog nemcsak van, hanem tagadja magát a benne rejlő ellenmondási erőnél fogva, s ép ez által lett élővé, ez által fejlik azzá, a mi. Teljesen kézzelfoghatókig mutatja ezt a mag élet-processusa. — El kell