Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-05-26 / 21. szám

a mint a dolgok lényege, a mint nem az egyéni tetszés, de az általános gondolati szükségesség kivánja; ugy cselekedjünk mindenben és mindennel, a mint a tárgyak természete hozza magával. — E lényeget, természetet, mely azoknak igaz léte, kell elébb kipuhatolni, ebből kell kiindulni, s e szerint működni, — nem pedig egyéni tetszés szerint, külső szempontokból. De azért ebből épen nem következtethetni, mintha e rendszer az egyéniségnek semmi activ erőt és jelentőséget nem tulajdonitana. — Sőt az activitas, a mozgató, megelevenítő lélek, az ébresztő és tenyésztő erő e rendszer szerint mind az egyéniség attribútumai. — Csak attól akar )Jvni e rendszer, hogy az obiectiv hatalmak ignorálásával akár finom, akár durva önzés ne kapjon lábra, — és azt követeli, azt tanítja, hogy p. o. a világtörténetben szerepelni akaró hős lesse ki a kor titkát, értse meg elébb az idő szellemét, ez obiectiv hatalmat, ezzel szövetkezzék, s e szerint cselekedjék, akkor fog sikeresen működhetni. Másrészről pedig, épen azért, minthogy a világegyetem bennséges törvényeire int, hallgatni e rendszer, és épen nem az élet megcsontosult bárminemű rendszerére, nem a dolgok külső körülményeire és viszonyaira : miként lehet ebből azt következtetni, hogy kevésbbé bajlódik azzal, a minek kell lenni, mint azzal, a mi van ?!.... Sőt épen ellenkezőleg. Mivelhogy szerinte első az eszme, kiindulási pont az észszerüség: nem az következik-e inkább, hogy minden a szerint formáltassék át ?! — hogy észszerüség vitessék a dolgok rendszerébe, eszmeiség azok mindenféle viszonyaiba. Annyi mégis igaz, hogy itt e kell nem valami külsőleg megszabott kényszerűség, hanem magából az eszme erejéből fakadó benső és folytonos fejlődésnek szüksége. — De hát nem annak kelle-e épen történni, mit maga a dolog természete szab meg, benső szükségesség szerint? Igaz az is, hogy az eszmei bölcseletet valló tudós szemei előtt, minden igaz, mindén jó, a maga helyén; mert e bölcseletnek magában érthető feltétele erre nézve az okosság, észszerüség; és ez teszi, nem pedig a hely, a dolgok igazságát. — Ez ismét megfelel azon keresztyéni felfogásnak, mely szerint hiszszük, hogy még a bűnesetnek is szerepe és jelentősége volt Isten világplanumában; a mennyiben a megváltó kegyelem nyilvánulásának negatív föltétele lön. — De ez nem azt teszi, hogy mindent megértünk, mivel mindent megengedünk, mert valóban ily tág engedékenységgel a független morál nem férne össze. — Az eszmei bölcselet különbséget tesz az örök szükségesség és a muló kellöségek között; tanítja ugyan, hogy a ki járni akar — első lépéseinél lehető, sőt természetes, hogy el is esik — de hogy azért az esés és egyenes járás neki mindegy, egyformán szükséges és észszerű volna: ez csak ráfogás és elferdités. A hegeli bölcsészettel köti egybe kéz alatti rajzunk azon tapasztalatot is, miszerint „a jellemek hanyatlanak, mig az elmék szélesednek és hajlékonyodnak." Nem különben ama mindent szerető, mindent türö aesthetikát, mely a szépség pantheonában helyt ád mindennek, a pogány művészetnek és keresztyén művészetnek, a Parthenonnak és székesegyháznak, a görög vidámságnak, s a szerzete önsanyargatásnak, az erőnek és kellemnek; a világos kifejezésnek és a rejtélyes jelképnek, az ízlésnek és az erőnek, Shakespearenek és Racinenak, mindennek, a mi dobog, mindennek a mi él, mindennek, a mi van. — Roppant terjedelmű, mint a világ, türelmes, mint a természet. A mi illeti magát azon észrevételt, hogy korunkban a jellemek hanyatlanak, és az aesthetika nagyon tág kaput nyitott a művészetnek: ennek igazságát részemről is teljes meggyőződésem szerint osztom, de osztja maga az eszmei bölcsészet is, osztotta maga Hegel. Valóban korunk nem a nagy jellemek, nem a művészet kora — nem a „hős kor." Müvészetszerü, hős egyedeknek, oly világállapot, oly kor való, melyben az igazság és jó csupán a kitűnő egyednek akaratján nyugodjék , ugy szólva — azoknak sajátja legyen; kedélyükben, avagy lelkületükben gyökerezzék, — oly egyedekében, a kik nem okoskodás, nem reflexió folytán, nem törvényadta jognál fogva, avagy kötelességből állnak a jó ügynek bajnokaiul, hanem szivük sugallatából, saját tekintélyükkel. Ilyen volt a világállapot a görög világban, s jó részt még a középkorban is, melyeknek hősei és lovagjai saját értelmük szerint cselekedtek, egyedi hatalommal és tekintélylyel hajtották végre az igazat, jogot, erkölcsöt; s oly szoros, oly közvetlen összefüggésben álltak cselekvényeikkel, hogy azoknak, valamint dicsössége, ugy lehető rosz következményei is átszálltak családjukra, utódaikra. — Ok nem valami elvont, értelmi szabályok, maximák szerint, hanem ösztönszerűleg, érzelmük után cselekesznek; subiectivitásuk összeesett, összeforrt az igazsággal és erkölcscsel. Másrészt viszont, ha sértést találnának is azokon elkövetni, őket csak a sors hatalma vonhatta számadásra. Ily — a művészi előállításra legalkalmasabb jellemeknek korunk szelleme — mint mondám — épen nem kedvező. Ma már az igazság és erkölcs, a jog és szabadság nem függenek az egyesek akaratától. Ma már positiv törvényekkel vannak szabályozva az élet minden viszonyai, e törvényeknek rendszeres menetelük van, — a tekintély és hatalom a status-é, melynek az egyesek alárendelvék.— Cselekvényeinkben nem annyira az érzelem, mint az okosság szavát követjük, a jelszó nem annyira az erény, mint inkább a kötelesség. Kétséget nem szenved, hogy e világállapot sokkal ridegebb és prózaibb, mint ama másik, mely iránt — megvallom — szivemben én is több sympathiát érzek. — De mit tehetünk róla, mit tehet róla az eszmei bölcselet is, hogy igy van 1 . . . mert hogy igy van, az valóban nem az eszmei bölcselet hatásának eredménye, mely még akkor bölcsejében sem szendergett, mikor már a kor régen a felé gravitált. Egyébként pedig csak ugy van a dolog ezzel is, mint az egyéni élet korszakaival. — Kétségkívül legszebbek az ifjúkor napjai, a mikor a szív szent érzelmei tiszta lánggal