Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-05-05 / 18. szám

Isten után az első gondolatom az övé, kinek képét és szent reményeit lelkemből még Isten országának szent érdeke sem törülheti ki. De most térjünk másra. Buzóból egy folyamon át életveszélyek közt jöttem egy szombati nap ; de jönnöm kellett; — Rimniken még az nap összegyűjteni a hiveket, hogy a vasárnapot Isten s a lelki szegényeknek való szolgálatban tölthessem. Oláhországban az utazás igen sok fáradságba, pénzbe s nélkülözésbe kerül. Rendes utak nincsenek, s minden posta kevés hián majd egy aranyba kerül. A nélkülözést meg tapasztalni kell. Én, midőn elindultam hazulról, életemmel is számot vetettem. A vizén tehát keresztül segített az Isten, s ha vizes valék is, kiértem a szárazra, noha nem gerjesztettek mindjárt tüzet, hogy felmegüljek, mint Pál apostol, midőn a tengeri hajótörés után a barbarusok közé partra vetődött (Csel. XXVII, VIII). Buzó után Rimnik vala a hely, hol meg kellett pihenni a vándor prédikátornak, hogy pályáját a lélek és buzgalom uj erejével újra kezdje. Rimniken rég várt vendég valék, Dr. Oroszhegyi Józsa hazafi társam s barátom a száműzött, kedves nejével együtt oly sokszor várták a szegény missionariust, s hála Istennek, hogy megérkezésemen öröme lett házoknak és leiküknek. Szombat estve későn lévén.az idő, mivel nagyon is fáradt valék: reggelre hagytuk, hogy fölkeressük a hiveket, melyet az esős idő dacára is megtenni el nem mulasztottunk. Vasárnap kora reggel Dr.t

Oroszhegyi barátommal elmentünk ottani néhány hívünkhöz; én tettem a magamét, s íme már az nap 12 óra felé elkészülve lett a szent asztal, s házi gazdám szállásán, mint templomban elkészülve a hivek között állott a prédikátor. Az isteni tisztelet igy ment. Én írván egy éneket a bujdosók lelkéhez illőt: Oroszhegyi ezt diktálta, én kezdtem és segített, a ki hogy tudott. Bujdosók és vándorlók vagyunk, erről prédikáltam, s a ki látott volna néhányunkat szemeinkről s lelki elborulásunkról Ítélve, azt mondta volna, hogy itt halott vagyon. Igen! sirtuk a bánat, öröm és remény egyszerre fakadt könyeit; a szomorú gondolatok után prédikációmban a haza földének viszontlátása, a vallásos reménynek égő sugárai fonták lelkeinket körül. Urvacsoráját is szolgáltattam hét léleknek, s az isteni tiszteletet egy szintén, a bujdosók számára irt énekkel rekesztők be. Egy róm. kath. nő is jelen lévén az isteni tiszteleten, kért, hogy áldoztassam meg öt, ki évek óta nem részesült a szentségben, s én neki külön beszédet tartva, látván hitét, s nagy ragaszkodását: megáldoztattam, s mint maga mondá , lélekben megkönnyülve bocsátám el magamtól. Rimniken Oroszhegyiéknél még, pár napot töltöttem; s az ö és kedves neje körében volt lelkemnek rég ótai első nyugvása. Oh mily jól esett hányattatásom után ezen nyugovás. Minden, a mi kedves volt egykor, mintegy megdicsőült alakban újra előjött; még a múzsa is beköszöntött hozzám, s a rég nem látás után reám lehelte első csókját, s „A távolból" cimü egy szépirodalmi lapnak küldött költeményem itt született. De a pálya hitt; alig pihentem meg, tovább kellett mennem, Isten látja lelkemet a nem ^panaszolt, de tövises pályán, melyen már figyelmeztetve is valék, hogy tövis koronát aratok, Jól van, ha Istennek ugy fog tetszeni, ezen is megnyugszom, de ha véremet látnám testemen folyni, vissza még sem riadok. Rimnikröl az én kedvesim, Oroszhegyi nejével, kisértek el a legközelebbi állomásra, s én jóságokat a barátság szent csókjai között alig birtam megköszönni. Most Foksányról kell irnom. Rimnik után itt kötöttem ki a bujdosás evezőjének bujdosó hajójával. Itt sok hitfelekezünkbelit gondoltam, mert az erdélyi névtárban, mintegy 120 van feljegyezve, s im néhány napi keresés után is alig találtam néhányat. Voltak sokan, de ezelőtt néhány héttel felkerekedtek, mint a raj, szegény magyarjaink, s hova vándoroltak, a jó Isten tudja. A még itt levőknek vasárnap egy hazánkfia házánál isteni tiszteletet tartottunk; urvacsoráját szolgáltattam ref. és ágost. híveinknek, mely utóbbiak többen vannak itt, mint a mieink s németek; itt is egy menekült hazánkfia diktált, s voltak, kik 1849 óta Ázsiában és másutt bujdosván, Isten igéjét annyi zivatarok kiállása után, most hallották először. Itteni templomozásunkat, menekült hazánkfiai óhajtására a szózattal rekesztök be; én igyekeztem őket egész lelkökben megvigasztalni, reményöket éleszteni, s talán azért is kelt rólam a hir, hogy én azt prédikáltam, „a ki felkél s magyar hazánkért elvérzik, egyenesen a Mennyországba megyen. Itt meg kell említenem, hogy én célomhoz hü levén; működésem egészen vallásos; de mint magyar s mind halálig magyar hazafi, ha nemzetiségünk megőrzésére, s a hazafi remények várása mellett, igaz, lelkes hazafiságra buzdítom szétszórt magyarjainkat, s igy a vallás beszéde által hazafi lelköknek s minden tiszta érzelemnek a kivirulásra s gyümölcsözésre reményt nyújtok: ugy hiszem, csak kötelességet teljesítettem, mely nélkül küldetésemhez itt a szétszórtakat a hazának s evangyéliomi egyházunknak megmenteni, e kettős szent küldetéshez hivtelen volnék. Foksányból két ut állt előttem, Galac és Brailia felé, s én Galacot választottam, tudván, hogy itt is vannak magyarok, s itt is meg kell jelennem; nem félve semmit, bizva Istenem ótalmában. Néhány héttel ezelőtt ezen útban fosz • tottak ki s öltek meg egy erdélyi kereskedőt, s mit tettem vala én ? Istenre bizva magamat, útnak indultam, s hála, hogy a folytonos rosz időt, a havasok és a feketetenger felöl jövő hideg szelek hatását nem számítva, szerencsésen Galacra értem. Mennyi ideig maradok itt, s mit tehetek: megírom majd jövő levelemben. Soká késnem nem lehet, mert csak a fogadói szállás két húszas hián egy napra egy arany. De meg más ok is van, mely miatt, lehet, hogy ugy kell tennem, mint Pál apostolnak, midőn ellenségei elöl egy éjjel a kőfalon eresztetett le s búcsúzott el a helytől, Damaskustól, mely reá nézve veszélyes vala. Isten vezérli sorsunkat; s én magamat, a mint lehet, őrizvén, és benne bizván: a felvállalt szent ügynek mindvégig hü katonája leszek és maradok. S hiszem, hogy Isten egykor a győzelemnek, hacsak egy sugarával is megörvendezteti lelkemet!