Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-05-05 / 18. szám

szép reményekért a választásba az e.-megye is szívesen nyugszik meg. Az ágyai egyház 40 évek alatt hü lelkipásztora e.megyei t. biró m. Sándor Endre urnák a mult év végén történt halála által, özvegységre elmaradt neje abbeli kérelmére, hogy özvegyi sorsa némi enyhítése tekintetéből egy kegyelmi év s.-lelkésztartárssal, vagy ha ez nem sikerülhetne, félévi fizetés eszközöltetnék: az e. v. gyűlés szorgalmazta ugyan sürgetöleg nevezett egyház teljhatalmú küldötteit a kegyelmi év megajánlására, de miután azok a b. lelkész halála óta eltelt kegyelmi fél évnek tovább ra leendő terjesztésétől határozottan vonakodtak, ragaszkodván szigorúan a prot. autonomia által számukra is biztosított szabad választási joggyakorlathoz; ugyanazért, hogy az özvegy lelkésznö irányában kegyelemtény is gyakoroltassák, s az egyház autonomicus érzelmein se ejtessék csorba, az elválasztandó lelkész utasítva lön évi fizetése fele részének, az özvegynő javára leendő átengedésére. Utólagosan értesültünk, hogy a forradalmi idöszaktáján n.-váradi lelkész, később hazafias érzületeért hat évig józsefvárosi fogoly, s kiszabadulása után néhány évig a csupán száz s néhány lelket számláló szakáli egyházban nyomorgott Komáromi Lajos, választatott el osztatlan szavazattal ágyai rendes lelkészül. Fájdalmasan s leveröleg érintette közgyűlésünket azon szomorú tapasztalás, hogy tehetségesebb egyházaink közül többen az alkotmányos szabadság élvezetét a belhivatalnokok, különben is az elélhetés napi szükségleteihez szigorúan szabott fizetések rövidítésében keresik, s akarják feltalálni: nem akarunk ugyan a szűkkeblűség s félreértések itt amott felmerülő egyes jeleneteiből, népünknek az alkotmányos jogok élvezete fogékonytalansága — s kiskorúságára következtetést vonni, hajlandók levén hinni, hogy egyházi életünk egéről ezen kórjelenetek, mint meteorok, nyom, s komolyabb következések nélkül fognak egymás után letünedezni; de minden esetre szükséges, hogy az e.-megyei- s kerületi hatóságok ébersége, a támadni kezdő szeleket, mielőtt kitörnének megdorgálja, s ne engedje, hogy az egyház hajója, autonomiánk elleni kárörömére, a sülyedéssel fenyegető örvény felé sodortassák : közgyűlésünk egyébbiránt azon egyházakat, kik belhivatalnokaik jövedelmét, vagy minden alap nélkül, egyedül a ferdén értelmezett alkotmányos szabadság s népjog rovására, vagy a már helyenként érvényre emelkedett tagosításnak a belhivatalnokok némi előnyére vonatkozásáért akarák csonkítani, kérésüktől határozottan elmozdította, magában értetvén, hogy a fellebbezési ut nyitvahagyásával: azon belhivatalnoki fizetéseket illetőleg pedig, — melyek a közelebb lefolyt tizenegy év alatt a cs. k. polgári hatóság közbenjöttével szenvedtek némi változást, mennyiben az ilynemű fizetéses levelek annak idejében a főt. ker. gyűlésre felterjesztettek, — elhatároztatott ugyancsak a kerületi gyűlés véleményeinek kikérése, s ezen gordiusi csomónak annak alapjáni megoldása. A főt. e.-kerület mult 1860-dik év oktober havában tartott közgyűlése 12. számú végzéséből folyólag, a presbyteriumoknak a népválasztási jog alaponi szervezése e vidékünkben is befejeztetvén, a restitutió in integrum elvéhez hiven s következetesen az e.-megye összes hivatalnokai leléptek, s az uj választás elrendelése a ft. ker. gyűlésnek, az esperi s.-gondnoki hivatalok betöltése körüli eljárásától tétetett függővé. Nem szabad hallgatnunk vt. biró t. Nagy Sándor urnák a szenvedő emberiség, közelebbről pedig hitfelekezetünk érdekében hozott áldozati készségéről, melyet a lelkészi gyámintézet alaptökéje nevelésére 40 o. é. ftok felajánlása s lefizetése által nyilvánított: távol van célunktól a munkás szeretet felemlítése által a mélyen tisztelt t. biró ur ismert szerénységét sérteni, de hálás érzelmünk kifejezhetése végett erkölcsileg igen is kötelezettek vagyunk, a nemes tettet a nyilvánosság köztudomására is eljuttatni azon őszinte óhajtásunk kifejezése mellett, hogy adjon Isten a magyar honnak több ily lelkes fiakat, kik ugy szóval, mint tettel, szívükön hordják annak szent érdekét. Olvastatott gyantai lelkész Rácz István urnák, nemzetiségi s vallásos tekintetben nagy fontosságú előterjesztése, melyben érzékeny s megható szavakkal rajzolja a kisházi s széplaki, — hajdan — miként a templomok mai napig is fenalló romjai jelölik — népes és virágzó, de az ellenséges idők hatalma által elpusztult egyházak híveinek szánandó s siralmas sorsát, mely már annyira sülyedt, hogy a két leánygyülekezetben mintegy kétszáz lelket számláló református hívek közül, csupán az éltesebbek birnak némi csekély nyelvismerettel, a fiatalabb nemzedék pedig az oláh elem túlnyomó befolyása alatt oda jutott, hogy ha azonnal, — a mind inkább tornyosuló idegen népár hullámzása ellen hiában küzdő maroknyi nemzettöredék segítségére mentő csónak nem küldetik, elveszett az menthetlenül vallásunk s nemzetiségünk mély fájdalmára, de egyszersmind a jelen nemzedéknek, Isten, lelkiismeret s az utókor előtti lealázó szégyenére s felelőségére; a felelőség mély érzetétől áthatva, a folyamodó lelkész el is követett mindent, mi hatalmában állott, hogy legalább egy ideig késleltetné azon kisded magyar elemnek az idegen népárba leendő elmerülése idejét, de nem rendelkezhetvén a mentésre szükséges eszközökkel, kénytelen volt palliativ rendszerrel beérni, s ideiglenesen egy, azon leánygyülekezetek egyikében megtelepedett magyar származású, szegénysorsu becsületes csizmadia mestert alkalmazni az eloláhosodott nép gyermekei tanítására, ki is jutalomnak sem nevezhető csekélységért, inkább a szívében ólthatlan lánggal égő honszerelem szent ösztönétől indíttatva, az egyházlátogató küldöttség tanúbizonysága szerint is eredményt mutatott fel, mely azt érzékeny csudálatra ragadta: s képzelhető, minő lehetett meglepetésük a szerencsétlen szülőknek, midőn látták, hogy gyermekeik az édes anyai nyelven folytában irnak, olvasnak, beszélnek, midőn hallották, hogy azok az édes anyai nyelven emelik Istenhez fohászukat, s zeng ajkaikról a hálaadó ének, melyet ők már többé nem értettek, de könyben uszó szemeik tolmácsolák azon fájdalommal vegyült] öröm [érzetet, hogyha szinte ők a sors vas keze által letépettek is a haza kebelé-