Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-03-17 / 11. szám

ményeikben a végre, hogy magunknak az egyházköltészet minő magas fokon állásáról, jelen helyzetéről egyetemben az egyes müdaraboknak a liturgialis könyvekben lett mikénti elhelyezésével, tiszta, helyes és határozott fogalmat szerezhessünk, s őszinte Ítéletünket róla kimondhassuk. E végre tehát először is lássuk meg azon irányokat keletkezésük, emelkedésük és ha van, fejlésükben, melyek alatt és által egyházi költészetünk fejlődött és gyarapodott. A latin irány, mely a keletkezésében a reformátióval összeesik, bár maradványai mostani énekes könyvünkbe is befurakodtak, mint: „Krisztus Urunknak áldott születésén" — „Tökéletes volt minden tekintetben" stb. mindkettő saphoi kísérlet, — egyházi költészetünkben a kezdetnél soha magasabb fokra nem hágott. A fejlödzö mag még csirájában elveszett ellenkezőleg világi irodalmukkal, melyben a latin irány magát iskolává képezve, horatiusi magasságig emelkedett Virág Benedek és még különösebben Berzsenyi Dániel által. S hogy ennek természetesen ugy kellett történni, oka azon egyszerű körülményben áll, melyszerint a római egyház mindent latinizálni törekvő szellemének ellensége, a reformátio, Németország és Schveizban ütvén fel legelőször küzdelemre hivó zászlóját, később hatalmának örök időkre szóló erejével az énekköltészetet is a maga részére meghódította és megnyerte, irtogatván folytonosan mindazt, a mi csak legkevésbbé is utal emlékével a római egyházra. Melynek eredménye aztán az lett, hogy mig a reformátio életerejében mindinkább gyarapodott, ujabb és ujabb hódításokat tevén a szellemvilág földén; addig a még úgyis csak kezdetnél levő latin irány elcsenevészett, teljesen elveszett. A husszitáktól eredt cseh-irányról, minthogy belőle e részben való járatlanságom miatt mit se fedeztem fel, hallgatok, másoknak hagyván hátra erre nézve a kutatást. Egyébiránt gyanitásom szerint ez sokkal hátrább állhat a latin modorú törekvéseknél. De már egészen másként van a dolog a saját nemzeti szellemben készült müvekkel, melyeknek egész nagy csapatát fedezheti fel a tizenhatodik századból a szorgalmasan kutató az ütemes (rhythmicus) verselésnek annyi szép és különféle nemeivel. Ez irányban Sztárai Mihály volt a zászlóvivő, kinél az ilynemű munkálkodás már szép sikerrel lépett a sorompóba. De fájdalom, ennek* is ugyanazon oknálfogva az lett a vége, a mi a latin iránynak, elsatnyult, kiveszett úgyannyira, hogy mostani énekeskönyvünkben az ilyen énekeknek még csak nyomát sem lelhetni. S csudálatos, hogy ezt épen azon reformátio idézte elő, mely a nemzetiségeknek annyira kedvezett s kedvez mind az idők végéig a nélkül, hogy a keresztyén vallás egyetemességének iegkevesebbet is ártana. De más részről természetes is, mert a mely ember nem bir a maga lábán járni, az vagy mankóra szorul, vagy más vezeti. S igy történt ez velünk magyarországi protestánsokkal is azon szomorú eredménynyel, hogy ezen ránk nézve oly üdvös nemzeti irány egyházi költészetünkben ki nem fejlhetett; hogy az idegen országokból rohanó árja a reformátiónak idegen fövénynyel borította be saját édes plántáinkat annyira, hogy azokat nemcsak kivette eredeti tiszta formájából, hanem végre el is száraztotta, kiölte. Nagyobb erőt fejtett ki már a németes irány, mely kezdetét szinte azon időben vévén, a miben a latin és magyar, több fordított müvekkel szaporitá, idegen szint, szagot játszó és lehellő költészetünket. Azonban nagyobb emelkedésre csak az 1685. utáni években jutott a „Zengedező mennyei kar" cimü énekeskönyvvel, melynek tartalma későbben, a mint tudjuk, a graduálékban is felvétetett. Ezekből a mi református énekeskönyvünkben is több darab található a hétköznapi dicséretek közt. Lutheránus atyánkfiainál pedig ez irány jelenleg is hatalmasan képviselve van; mert javított énekeskönyveikből Molnár Albert zsoltárai kihagyatván, azokra a minden irányoknál nemesebb és szebb eredményt gyümölcsöző francia iskola semmi, vagy ha igen, nagyon kevés befolyást gyakorolt. Önálló müveket nem sokat hozhatott létre, a mit talán e részben köszönhetnénk neki, azt csak Kiss János érdemének lehet tulajdonítani. Azon több egyházi tanítókon kivül, kik a „zengedező mennyei karnak" első kiadását eszközölték, ez irány képviselőjének tekintendő Ács Mihály is szinte zengedező mennyei karnak 1735-ben eszközölt, de már mintegy száz énekkel megbővitett kiadása következtében. Azonban leghatalmasabb képviselője volt ez iskolának Kiss János a győri ágostai egyház megbízásából szerkesztett, és 1811-ben közrebocsátott énekeskönyvével, melyben a nevezett nagy férfiúnak bizonyosan több darabjai foglaltatnak. De épen azért, mivel az ismeretes nevii férfiú volt a német iskolának leghatalmasabb képviselője, valami nagyobbszerü költői érdemet nem tulajdoníthatunk neki, mert tudva van, hogy Kiss János inkább nagy tudós, mint költő vala. Minden az eddig elöszámláltaknál nagyobbszerü befolyást gyakorolt egyházköltészetünkre eredményeiben a francia irány, melyet, minthogy kötetekre menő önálló müvekkel ajándékozott meg, már teljes joggal iskolának nevezhetünk. Alapitója Molnár Albert volt a zsoltároknak 1607-ben eszközölt kiadásával, mely munka bár fordítás, mégis magas költői ihletet, lelket föltételez szerzőjében. Tovább fejlesztője volt ez iskolának Losonci István és Szőnyi Bénjámin, amaz „Éneklésben tanítómester", emez pedig^„Szentek hegedűje" cimü önálló munkájával. Vég kifejlését, ha ezt megadhatjuk neki, a mostani ref. énekeskönyvben leié, miután husz avagy harminc darab kivételével abban található énekek mind ez iskolának szüleményei, melyek közt több oly jeles müvek is vannak, hogy még hírneves költőnek sem válnának gyalázatjára. A jelesebb müvek szerzői közül megemlíthetjük Horvát Ádámot, versei tiszta nyelvezete és csinosságáért, Keresztesi Józsefet számos munkájáért, melyek bár néhol periodisticus nehézségekkel küzdenek, s néhol elnyujtattak; még sem tagadhatjuk meg tőle a költői érdemet. De legkülönösebben megérdemli a figyelmet az igen szép költői tehetséggel biró Lengyel József a phantasia, a költői dictio s ihlettség