Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-03-10 / 10. szám

helyes írásnak is útjában állanak, az íróeszközben látott szükség, a beszéd-és irásnyelv különbözése, az alsó nép osztályból való gyermekek szellemi mozgatatlansága, kifejezésre való ösztön és kedv hiány, s más egyebek oda hatnak, hogy az oktatás ez oldalának még gondolatát is, mint -csupa tanitókeresztet távoztatni kell. Hanem ha mindezen körülmények semmi alappal nem birnak arra nézve, hogy egy természetes és észszerű igény mellőztessék, emez igény még erösebben lép fel mihelyt a helyzet s a nép gyakorlati szüksége korunkban, élesen szemügyre vétetik. Mert egy pillanatra szembetűnik, hogy az időkről időre élénkség-és terjedelemben növő forgalom, melyben minden réteg bevonatik; az osztályok közt meredő kőfal bomlása, melyen az idő erősen dolgozik a néptömegnek a szorító polgári és társadalmi gyámság alul való szabadulása, s a nemzet szellemi közjavaiban való részesülés, — az írási közlekedésre való képességet s annak müvelését parancsolólag sürgetik. „Semmi sem tartóztatja a közművelődést s az osztályok közeledését annyira — mond Schleierm. Erziehungslehre 469 1. mint a nyelv használásában való ügyesség elterjedt hiánya," ezért a népiskolától is kivánja hogy „növcdékei ne csak felfogó, hanem előterjesztő képességgel is bírjanak." Méltán veszi igénybe az épen oly gondolkodó, mint tapasztalt iskolatanácsos Grajfunder is az észfegyelemnek és rendnek e fogalmazási gyakorlatokban rejlő elemét. (Bemerk. über die Behandl. des öffentl. Unt. gesarn. v. Fr. Ottó 1843 stb.). „A népnek a szellemmi rabságból való szabadulása még mindaddig fogva tartalik, — minthogy azok, kik a tollat viszik, valósággal az ő urai, — csak akkor várható, ha az eddigi oktatás által csupán az olvasásig vitt nép, fogalmazó, az az saját gondolattal biró, figyelő s rendező néppé lesz." Már a népiskolai tanítás ezen ágához való jog fenntartatván fődolog, hogy ezen tanítás a dolog termeszete s a nép mivolta által szabott határokon belől maradjon s a nehézségeket sükeres módszer által könnyítse. Tagadhatlan, hogy amaz első szabályra való nem ügyelés a célnak érzékenyen ártott. A Írásbeli dolgozatok elé a népiskolában vont határokat büntetlenül áthágni nem lehet. E határok részint az elérendő cél, részint a kezelendő anyagra tartoznak. A népiskolának minden ugy nevezett „szabad dolgozatról" le kell mondani. Ha e gyakorlat a felsőbb tanintézetekre nézve is sokszoros és komoly vita tárgya, kétszeresen visszás a népiskolába be-vinni akarni. „A gyermek még nincs jóllakva ismerettel, hanem inkább éhezik azután, ezért jóbb szeret venni, mint adni." (Harnisch, Handb. f. das Volksschulwesen, 3. A. Breslau 1839, 414 1.) A „szabad dolgozathoz" való igény csak ennyit foglalhat magában, hogy a gyermekekkel olyat is le kell iratni, mi nem kész alak — és tartalommal biró, létező egész, hanem „szabad beszélgetésben" főzetett ki a növendékekkel. De általában mindenkor, ismerve és át kell dolgozva lenni mindennek mi a gyermekek elébe fogalmazási célból adatik. Ezzel összefügg a másik, mit a tárgy választására nézve meg kell jegyezni. Az anyagnak nem csak általában a gyermek látkörén belől kell esnie, — tehát kizárandók minden bonyolultabb életviszonyokra való vonatkozások. — hanem a népjija képzettségi fokának, gondolkodásmódjának és jellemének megkell felelnie s rá nézve természetes érdekkel birnia, az az népszerűnek kell lennie. Ebből különösen két szabály következik. Szorosan kell arra ügyelni, hogy a föladvány tárgyi, objectiv jellemet viseljen. Általában veszélyes a gyermeket a neki oly jól illő naivságból kiragadni s kényszeríteni, hogy belsejét szemlére tárja föl." Oly gyermek, mely a tartózkodáson igen könnyen tulteszi magát, s gondolatainak, érzeményeinek föltárásában tetszeleg, már gyermekiességének egy részét elveszté s félő, hogy belértéke felett csalatkozik, vagy érzeményeivel könnyelmű játékot űz." Bormann Wackernagel. E tekintet a nép képzésénél kétszeresen fontos, mely működésének egészen gyakorlati irányánál fogva semmire sincs kevésbé mint ref lexiokra, a dolgok és események saját személyéhez való viszonyának vizsgálására teremtve, s az „okoskodásra" való készítés által saját ép mivoltában rontatik meg. Ennélfogva az Írásbeli dolgozatoknak is tartalmukra nézve megéltre, megtörténtre, tapasztalatira, következőleg különösen elbeszélésre és leírásra kell szoritkozniok. Azonban a fölveendő anyagok köre pusztán érzéki tárgyakra nem szorítandó, hanem mivel a nép eleme az egész valódi, életteljes, szétszedő gondolkodástól el nem bontott világ, minden földi-és mennyeivel, testi-és szellemivel, emberi-és istenivel, a belvilág és tartalmával fogalmazási gyakorlatokra kínálkozik. De ebből is a tárgy csak objectiv és tényleges, saját vagy idegen élettapasztalat alakjában használandó. Mily kitűnt* szolgálatot tesz e részben a sz. történelem, mint az emberi szív és ösztönnek tárgyias történeimé, csak mutatni kell rá. E mellett a példabeszédek egyszerű magyarázata, melyeket a nép bölcsessége az utcán teremtett, s egyszerű bizonyítása tényleges példákkal főfő helyet foglalandanak el. Ezzel az is ki van mondva, mit a tárgy választásánál szem előtt tartani szükséges, nevezetesen, hogy az a nép életébe vágjon, annak életérdekeiböl vétessék ezeket előmozdítani alkalmas legyen. Épen azért az sincs helyén, ha a népiskola egyoldalulag az úgynevezett alaki képzésm törekedve az írásbeli forgalom önkényes formáit, —melyekben egykor az ö működése mozog, s melyeknek ismerete a társadalmi kül előismeretre szükséges, — kellő figyelemre nem méltatja, a puszta ellentéttel azonban az igazi gyakorlatinak s hasznosnak fogalma épen nincs kimentve. A helyes módszerű alapok következők : ha igaz, hogy minden külső kifejezés neki megfelelő belsőt föltételez: ugy a jóravaló tanításnak, a szellemnek fölmozgatása, gondolatvágy ébresztése a kül és belvilág élénk és öntudatos szemlélete által mindenek előtt írásbeli kifejezési erőt kell megalapítani. Azután a fogalmazást, valamint az egésx tanítással, ugy különösen, az olvasott anyaggal, az olvasókönyvvel élő öszszeköttetésben kell tartani. Ennek két haszna van, egyik hogy a tanítvány anyagot és példányszerű formákat nyer a kötött vagy szabad utánzásra: má-