Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-11-04 / 44. szám

annyi áll, hogy őket mestereik nélkül képzelni nem lehet. — Hegel rendszere — szemben a Schleiermacherérel— tárgyilagos, s igy bizonyos értelemben történeti jellemmel bir, s valóban nem egyéb, mint a restauratio bölcsészete, mely az önkény helyett a törvény erejét, az egyéni vélemény helyett a közvéleményt emeli érvényre. •— Egy felsőbb hatalom létét elismeri, — természetesen azonban nem bibliai értelemben, mert szerinte az emberek a világszellem terveinek végbevitelére teremtett vakeszközök. Mig a keresztyén vallást, mint általánost elismeri, addig a titkoktitkaira : az ige testté válására, a megváltás eszméjére és a szentháromságra nézve az egyház tanától messzetér. Természetes, hogy ezek az általánosan fölállított alapeszmék a hittan mezején gyakorlatba véve, egymástól különböző, söt egymással egészen szembe álló két irányt szülnek; nagyon sok függvén az egyéniségtől, ki ez alapeszméket magába fölszijja, attól, hogy a keresztyénségbe vetett élö, erös hittel bir-e, vagy kutatásaiban csupán az elmélet, a száraz tudományos szempont vezeti. Igy Hegel bölcsészeti rendszere—vagy ha a forrásra megyünk vissza, a Schellingé két — mint itt nevezik — „jobb és bal" irányt szült. A hittudósok nagy tábora két részre oszlott; az elsőnek vezére Marheineke s zászlója alá számosan gyűltek, —mig az utolsónak élén Baur áll, — de segélytársa csak három: Strauss, Zeller és Schwegler; a többi jelentéktelen. Es foly a harc. Kétséget nem szenved, hogy dr. Baur Ferdinánd minden eddig megjelent müveit a legmélyebb tudományos ismeret, s a legmerészebb itészi szellem jellemzi, de — dr. Schaíf szavaiként — Baurban igen erös a bölcsészeti szellem, hogy sem kitünö történetíró lehetne, — s másfelöl tulnyomóbb benne az elbeszélő elem, hogy sem mint bölcsész az „eredeti" névre jogot tarthatna. A puszta, száraz elmélet embere levén, minden sorából kirí, hogy azon ponton tul, a hol a vallásos eszmék a gyakorlat terén nyernek alkalmazást, az egyház érdekei iránt legkisebb vonzalommal nem bir. — A munkásság, melyet az irodalom terén kifejtett, bámulatos. Első kisebb müve által már, mely 1831-ben a tiibingai hittani folyóirat hasábjain látott először napvilágot, s melyben ugy tünteti fel Pált és Pétert, mint egymással egészen ellentétben álló vallásos eszmék képviselőit — egy uj történeti, jobban mondva, történetellenes iskolának alapját megvetette. Alig tiz év alatt — jelentéktelenebb munkáit elhallgatva — kifogyhatatlannak látszó pennájából a következő alapos ismerettel irt müvek kerültek a napról-napra inkább csodálkozó tudományos világ eleibe: a Gnosis 1835-ben, mely név alatt ö nemcsak a Marczion tévtanát, hanem mindazon kísérleteket érti, melyek bölcsészeti szempontból kiindulva akarták a keresztyénséget kimagyarázni; a „Manichaeismus" 1831-ben; a „szent háromság titka és az ige testté válása" 1841—43-ig. Bár már e müvek is védelemre szólítottak fel számos hittudóst, de a tübingai iskola jónak látta még sokkal merészebb tételeket állítni föl, s kutatásainak tárgyául legtiizetesebben az Idvezitö életét, s a ker. egyház első három századát választván; ugy hogy az emiitett munkák tulajdonképen csak kezdő pontjait, alapköveit képezik e veszedelmes iskolának. — A talapzatra az épület későbbre emeltetett s bevégezve most sincs. — Dr. Strauss műhelyéből került ki egy mü az „Idvezitö életéről," melyben a tanítvány — nem mély, alapos ismeretben, mert abban alatta áll — de merészségben mesterén is jóval tul tesz. E mü legjellemzőbb vonása az, hogy a synopticusok és a János közli látszólagos ellentéteket a végletekre vivén a ker. egyház szentségét, — az Idvezitö életét — minden zománcától megfosztva, a mindennapi események körébe dobja le. Csodálatos, hogy Strauss ur, ki az ellentmondások kutatásában elég éles észszel bir, azok kiegyenlítésére épen semmi tehetséggel nem ékeskedik, vagy nem akar ékeskedni; holott az Idvezitö életének szerepe épen ez, miután e négy evangyéliomban az Idvezitö életleirása nem egy be végzett mü, hanem annak megírását az Isteni végzés az utókorra hagyta örökség gyanánt, s bizonyosan nem oly célból, hogy mindent összerontson, hanem hogy azt egyöntetű egészszé képezze, Véleménye szerint az Idvezitö élete oly alakban, a mint azt számunkra a négy evangyéliom megörökítette, nem egyéb egy hitregénél, melyet az első pár században a megváltás eszméjével bajlódó emberi ész képzelő tehetsége szült. — Igy hát a ker. egyház 19 százados történetének alapja nem volna egyéb egy nagy hazugságnál. Ily szellemben jártak el a tübingai iskola többi tagjai is a ker. egyház első századai történetének megírásával. — Legyen elég ezúttal elhallgatva Schwegler , Zeller, Plenck s mások ily szellemű müveit, egy pár szót szólani dr. Baur legterjedelmesebb s legnevezetesebb munkájáról, mely minden eddigi kutatásainak, állításainak Összege s mely 1853-ban jelent meg ily cím alatt: „A keresztyénség s a ker. egyház három első százada." Célja az írónak e munkában bebizonyítani, hogy a ker. egyház lételét nem az isteni kijelentésnek köszöni, s alapját nem az Idvezitö vetette meg, hanem a második században támadt eretnekek, a Gnosticusok és Ebioniták közti elkeseredett harc szüleménye. Az idvezitö s az apostolok — Pált kivéve — nem tettek egyebet, minthogy az ó-testamentomi egyházat tökéletesítették, szóval, a később tévtan gyanánt elitélt Ebionismusnak alapját megvetették. Pál volt az első, ki a többi apostolokkal s különösen Péterrel — mint az Ebionismus képviselőjével — szembe állott. E tekintetben föerösségül Pálnak a Galatiabeliekhez írott levelét hozza fel, melynek 2-ik részében — mint tudjuk — Pétert felekezetességéért keményen megfeddi. Ez ellentétek — mely e két apostol közt egész életükben létezett — későbbre apostoli cselekedetekről irt könyv egyenlítette ki némileg, melynek írójaazonban nem Lukács, hanem valaki a 2-ik század közepén. E könyv célja nem az események történeti leírása, hanem a Pál eljárásainak apologiája szemben az Ebbionitákkal s a két felekezet kibékítése. Ily békítő szellemmel vannak írva Pál kisebb levelei, valamint a Péterei is, melyek közöl