Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-02-17 / 7. szám

Mivel e magyarázat felettébb, a kelletinél inkább logikus akar lenni; s a helyett hogy a levélben előforduló eszméket megeleveníteni, s mintegy szemleIhetŐkké tenni igyekeznék: az elvont logikai megértés szabályait s modorát utánozza. Halljuk magát a t. szerzőt, mit mond az előszóban erre való tekintettel. „Valamit érteni, — úgymond — vagy is az észszel fogni fel, annyit jelent? mint valaminek többségét és egységét egyben venni észre: minthogy az okosság jelleme, hogy egyeztet. Az okosság ugyan is követeli, hogy valakitől valami, valamely módon történjék; és csak akkor érti a dolgot, ha benne ama| három főtételnek feleletét látja. Oly több egység minden szellemi munkában szükségkép megvan. Néha ugyan az egyik, vagy másik rész hibázik a kihagyás szerint (ellipsis) a kiállításban, de nem a gondolatban. Az oly több egységet tehát csak az érti, a ki a szellemi mü ama részeit egymáshoz tartozóknak és egymást kiegészítőknek látja." sat. Ez ama német eredetű tudóskodás, melynek alkalmazásától mentse meg Isten a mi theologiai irodalmunkat, mindenek felett pedig a szentírás magyarázatát. —• Tudom én, hogy más a népszerű magyarázat, más meg a tudományos, tudom azt is, hogy rendszeresítés — kű~ lönböztetés egyeztetés nélkül, valamit tudományosan megérteni, tisztán, világosan áttekinteni lehetetlen, s hogy erre szerzőnk mily különös gondot fordított: arról alább lesz szó. De midőn úgy szólva ez a rendszeresítés látszik képezni a főcélt, a tudomány valódi tárgya, anyagja pedig körül belől eszközzé sülyed, melyen a logica akarja magát produkálni, — a helyett, hogy a rendszeresítés csak eszköz, és csak egyik eszköz volna a tudomány tárgyainak nemcsak megérthetővé tételére, hanem teljes kifejtésére: már akkor ama zu spekulatív tudományosságtól lehet tartani, melynek kezei közt elpárolognak, de éltető cseppekké még sem válhatnak az eszmék s gondolatok. — Nem mondjuk, hogy a t. szerző úr teljességgel e téren állana; csak kérni akarjuk, hogy exegesisünk érdekében kerülje azt, — és ezt fölebb idézett szavai után nem véljük fölöslegesnek. Azon tételt Hilarius-tói, melyet a t. szerző jelszavául választott, s munkájának homlokára ír, — mi is valljuk; kérdésbe teszszük azonban : ez csak azt engedné még, hogy a magyarázandó iratok, s az azokban foglalt tárgyak a coordinatio s subordiuatio szabályai szerint szárazon rendeztessenek, — hogy legfőbb célul a logicai megértés tűzessék;— egyebet pedig nem? sőt mi úgy gondolkodunk, hogy a protestáns theologusnak a mennyire szükséges tiszta, világos józan értésre törekedni a hitnek tárgyai körül is, vagy a mint röviden kifejezni szokás n

okos hitre:" ép oly kevéssé szabad más részről felednie, hogy a hit nem puszta tudás ; és így az arra tartozó eszméket a puszta értelem categoriái szerint kezelni nem lehet. — És ha a szentírást isteni kijelentésnek, a szentlélek befolyása, ihletése, lelkesítése folytán készített iratoknak valljuk: úgy bizonynyal azt is kell vallanunk, hogy azt olvasni, s magyarázni is, ihletett lélekkel kell: azaz nemcsak tudós, hanem prófétai lélekkel, mely a vallás igazságait égi fény és szinnek is fesse; lelkesítő melegséggel megelevenítse. Volt idő, mikor az egyház történetírásnak ia egyik kellékéül tűzték ki az épületességet. Söt Neander mindekkorig egyike a legelső tekintélyeknek. Mennyivel inkább szükséges ez a szentírás magyarázásánál, s főleg oly korban, a mikor a tudománytól is méltó joggal megvárhatni, hogy melegítsen, — oly irodalomban, a mely igen szegény, igen kopár. Hogy a kéz alatti mü e követelménynek nem felelt meg: azt teljesen fölösleges volna bizonyítani; mert nem is akart megfelelni — úgy látszik — s a szerző e követelményt elméletileg is alig pártolja — a tudományos exegesis iránt. Épen ezért terjeszkedtünk enynyire. Meg akartuk ragadni az alkalmat annak elmon-* dására, hogy egyházi irodalmunknak elevenítő, teremtő szellemekre van szüksége; kopárságán kisebb átültetések nem segíthetnek s ezekkel a dolog csak olyan formán áll mintha egy pusztát beültetni akarván, legelőször is holmi mesterségesen megnyírt, s idegen földről hozott cserjéket ültetnénk bele. Egyébiráot mindez, mint előre kijelentettük, nem annyira magára a műre s annak egészére tartozik, mint inkább annak szentírás magyarázati irodalmunkhoz,— de mégcsak óhajtásban s reményben levő irodalmunkhoz — való viszonyára. Lássuk most már saját álláspontjáról tekintve, a maga elvont minőségében. Ha a munkát nem mint irodalmi mtivet, hanem annak csak tartalmát tekintjük: ez oldalról örömmel tapasztaljuk', hogy az rendszeresen s alaposan gondolkodó főről, átható és józan felfogásról tanúskodik. Ki kell különösen emelnem azon gondosságot, mely a levélnek egyes szakaszokra való helyes beosztásában, s az az által adott áttekintésekben nyilatkozik. A szándékot s gondosságot még sem kiséri mindig sikeres s szerencsés kivitel; s ezt annyival inkább sajnáljuk, minél bizonyosabb, hogy legnagyobb részben szerzőnek a nyelv használatábani gyakorlatlansága okozza, — miről később tüzetesen is szólni fogunk. Helyesen különbözteti meg szerző a levélben: 1) az elméleti (I—XI fejezet) és 2) alkalmazó részt (XII—XVI); amabban ismét az oktató (I—III) s védő (apologeticus) részt (IV—XI). A voltakép oktató szakaszt természetesen bevezetés előzi meg, melyben ismét elöl az üdvözlet áll. — A fő tárgynak (mely köztudomás szerint a hit általi megigazíttatás) kifejtése részint tagadólag — helyesebben ellentétileg, a contrario — részint állítólag történik. A védő szakasz ismét két fő pontot tárgyal, t. i. hogy csakugyan a hit igazít meg, és hogy minden ember van hivatva az üdvüsségre Az alkalmazó rész több szabályokat ad elő a keresztyéni magaviseletre vonatkozólag, az élet különféle viszonyaiban, egyházban, polgári társaságban, sat. A felfogás — mint mondánk — általában véve átható és helyes. Helylyel-közzel azonban mutat némi hiányokat; s különösen egyes helyek visszaadásánál nem lehetünk a t. szerzővel egy véleményen. Bővebb felvilá-